Lenhossék Mihály dr.: Az ember anatomiája 1. (Budapest, 1922)
Csontvázrendszer
59 vonalat alkot, amely azonban különböző sugarú részletekből tevődik össze. Legerősebb a meghajlás a nyaki részen, hol az ízfelszínek állása kedvez neki ; ezek ugyanis csaknem frontalis síkba esnek, mely felső részével előre dől. Utána az ágyéki rész következik ; ennek sagittalisan álló íznyúlványai szintén elősegítik az előrehajlást. Már kisebb fokban vesz ebben részt a háti darab, legkevésbbé alsó részében. Ez utóbbi tájékon, vagyis a derék és hát határán éppen ezért előrehajlításkor kis behúzódás támad. A tövisnyúlványok a ventroflexiónál eltávolodnak egymástól s a megfeszült bőrön át kitapinthatok, különösen az ágyéktájékon. 2. A hátrcihajlítás (flexio dorsalis) sokkal kisebbfokú s nem egyenletes ; a hátrahajlított gerincoszlop szögletszerüen megtört vonal s három, egymás felé elég jól elhatárolt darabból látszik állani. A háti darab kissé kiegyenesedik ugyan, de nem vesz fel hátrafelé homorú alakot, amit már a tövisnyúlványoknak rézsútos, zsindelyszerűen egymásra torlódó elhelyezkedése is akadályoz. Itt is a nyaki részen legerősebb a mozgás ; az ágyéki rész különösen felső és alsó részletén engedi meg a hátrafelé liajlítást. A megtörési helyek közül az egyik az alsó nyakcsigolyákra, a másik a thoracolumbalis határra, a harmadik a promontorium tájékára esik ; legkifejezettebb az első. 3. Az oldalra hajlítás (flexio lateralis, lateroflexio)) a hátra- hajlításhoz hasonlóan a- gerincoszlopnak szintén többszörös szögletszerü megtörésével jár s a törési helyek is ugyanott vannak, ahol a dorsalis flexiónál. 4. Végül a csavarodás (torsio), vagyis a gerincoszlopnak a maga tengelye körül való forgatása, leggyengébb az ágyéki részen, hol a sagittalis állású ízfelszínek korlátozzák. Erősebb a háti darabon ; itt az íznyúlványok ízfelszinei e mozgásra igen kedvezően állanak, minthogy oly hengerfelszín részei, amelynek központja a csigolyatest elülső szélére, tehát csak kevéssel a torsiós mozgás központja (csigolyatest közepe) elé esik. A tor- siós kitérés itt rendszerint lateroflexióval kombinálódik. Legerősebb a torsio a nyaki szakaszon. A gerincoszlop torsiós kitérése rendesen kb. 45°-ot tesz ki egy-egy oldal felé ; a kitérés azonban csaknem a kétszeresére fokozódik a fej mozgásainak, nevezetesen az atlas és epistropheus közti ízület rotatiós mozgásának hozzájárulásával. A gerincoszlop mozgásai általában legszabadabbak a nyaki részen, legkorlátozottabbak a háti darabon.
