Kneipp Sebestyén: Vizkurám évi tapasztalat alpján… A betetségek gyógyitása és az egészség megóvása végett (Budapest, 1893)
Bevezetés
5 pozgatni. A véletlenség, — e szót csak olyan formán használom, mint azt általában szokták szólásformaként, mert üres, semmit se mondó egy szó, mert véletlenség nincs, — egy jelentéktelennek látszó könyvecskét juttatott kezembe; felnyitottam: a vizgyógyászatról beszélt. Lapozgattam benne, majd itt, majd amott, hihetetlen dolgokat mondott. Végül felvillant agyamban, hátha rátalálnál benne, a te saját bajodra. Tovább nézegettem. Valóban, meg volt, ráillet egy szálig! Mily öröm, mily vigasztalás! Uj remények villanyozták fel a hervadt testet és még hervadtabb lelket. E könyvecske lett az első szalmaszál a mibe kapaszkodtam; rövid idő múlva a beteget gyámolitó maczkóvá lett ; és ma mentősajkának látja lelkem, mit a könyörületes gondviselés, a legjobb időben a legnagyobb szükség óráján küldött nekem A könyvecskét, mely a friss viz gyógyító erejéről szólt, egy orvos irta, az alkalmazások maguk nagyobbrészt durvák és szigorúak. Próbáltam egy negyedévig, fél évig; nem éreztem ugyan semmi jelentékenyebb javulást, de rosszabbodást sem. Ez bátorságot kölcsönzött. Eljött az 1849-ik év tele, én újra Dillingenben voltam. Hetenként 2—3-szor kerestem egy-egy magános helyet és néhány pillanatig fürödtem a Dunában. Siettem a fürdés helyére, még jobban siettem hazafelé, a meleg szobába. Káros soha nem volt e hideg fürdés, hasznos, azt hittem, szinte nem. 1850-ben Münchenbe mentem a Georgianumba. Itt találtam egy szegény tanulót, a kinek még sokkal rosz- szabbul állt a dolga, mint nekem. Az intézet orvosa vonakodott kiadni a felszenteléséhez szükséges orvosi bizonyítványt; mert—ekként indokolta vonakodását „mert nem sokáig él.“ Most már volt nekem is egy társam. Beavattam könyvecském titkaiba, és ketten próbálgattuk, gyat\0- rolgattuk, vetélkedve. Barátom rövid idő alatt megkapta az
