Kneipp Sebestyén: Vizkurám évi tapasztalat alpján… A betetségek gyógyitása és az egészség megóvása végett (Budapest, 1893)

Bevezetés

4

más számtalannak még uj forrását az életnek mutatták meg.

21 éves multam, mikor vándorló-könyvemmel zsebemben otthonom elhagytam. A könyvecskében takácslegénynek voltam írva, de szivem lapjain más volt felírva gyermekkorom napjai óta már. Névtelen, leirhatlan fájdalommal és vágyó epedéssel vártam már évek óta e távozást, hogy eszményem megvalósíthassam: lelkész akartam lenni. És igy mentem én, — nem a mint akarták és várták, hogy takácsmesterré legyek, — hanem jártam egyik helyről a másikra és kerestem, nem találok e valakit, a ki a tanulmányokban segítségemre legyen. Ekkor, a már az öröklétbe átszenderült prälatus, Merkle Mátyás (f 1881), ki akkor grönenbachi káplán volt, — vett pártfogásába, két évig részesített magánoktatásban és oly fáradhatlan buzgalommal készített elő, hogy már e két év elmúltával fölvétethettem magam a gymnasiumba. A munka nehéz volt és a mint látszott, hiábavaló. A legnagyobb nélkülözés és megerőltetés öt hosszú éve után, testileg és lelkileg meg voltam törve. Atyám egyszer hazavitt a városból és még most is fülemben cseng, annak a vendéglősnek a szava a kinél megpihentünk. „Takács uram — igy szólt, — most utoljára viszi haza a fiát!“ És nemcsak egyedül a vendéglős mondta ezt; vele együtt mások is osztoztak e nézetben. Egy akkori hírneves katonaorvos élt nálunk, nagy emberbarát és a szegénysorsu betegek nagyszivü segítője volt. Gymnásiumi időm utolsó előtti évében 90-szer látogatott meg, az utolsó évben több, mint százszor. Oly szívesen segített volna rajtam ; de az előrehaladó sorvadás, győzedelmeskedett orvosi tudománya minden áldozatrakész felebaráti szeretete fölött. Én magam, régen feladtam minden reményt és csendes megadással vártam a véget.

Mulatság és szórakozásul szerettem a könyveket la-