Kellner Dániel dr.: A Nobel-dijas orvosok élete és munkássága (Budapest, 1939)
1912 Carrel: A szervátültetés és az érvarrat
1912. Carrel; A szervátültetés és az érvarrat. Ha baleset vagy hadi sérülés következtében súlyosabb roncsolás keletkezik a test valamelyik részén, az orvos legsürgősebb teendője a vérzés csillapítása. Ennek a legprimitívebb, de leggyorsabb módja a vérző testrésznek a vérzés helye fölött való leszorítása. A körkörös szorítás összenyomja a tátongó vérereket és a vérkeringés a végtagban megáll és a vérzés megszűnik. A sebész a vérző eret aztán a műtőben aláköti, a leszorítókötést eltávolítja és a seb hosszabb-rövidebb idő múlva begyógyul. Az esetek nagy számában a gyógyulás tökéletes lesz, a vér a lekötött, kiiktatott vérér helyett az oldalágakon keres magának utat és jut el a végtag minden részébe és idővel az azelőtt jelen- éktelen vékony erecskék „kompenzálólag“ megerősödnek, megvastagodnak, a mellékutcából főútvonallá alakulnak. Ha azonban a kényszerűségből lekötött vérér túlságosan fontos ér volt és a mellékágak nem képesek szerepének átvételére, akkor a végtag nem kap elegendő táplálékot, sorvadni kezd, elhal, üszkösödik és a szomorú vég a végtag amputálása, a beteg bénasága, a mankó, a művégtag . . . Pedig a sérülés helyén néha alig centiméteres volt a vérér sérülése s csak úgy kínálkozott, hogy a sebész az ércsonkokat összevarrja ... És csodálatos módon az erek összevarrása. az érvarrat a legvirtuózabb sebészeknek sem sikerült. Az összevarrt érben a varrat helyén zsugorodás, összeszűkülés állott elő vagy pedig vérrög képződött és a vérkeringés épúgy nem állott helyre, mintha a sebész az eret lekötötte volna. Makacs és találékony agyú sebészek megpróbálták az ércsonkokat különböző kötőanva-
