Győry Tibor dr.: Morbus hungaricus (Budapest, 1900)
A morbus hungaricusról iró szerzők és azok munkái
MORBUS HUNGARICUS 73 A magyar viszonyok kórnemző befolyását nem hangsúlyozza annyira, mint a többiek, egybehangzóig a kétféle eredettel, mely a bajt létrehozhatja s a mit ő különit el először élesen egymástól. Ezen betegségnek — úgymond — nevezetes tünete van, mely a többi kiütéses lázaknál nincs meg s ez a heves gyomortáji fájdalom, mely ujjnyomásra erősen fokozódik. Ezen fájdalmat némelyek kórjelzőnek tartják; de nem tartható annak, mert a szerint, hogy e betegség táplálkozási hibákból keletkezik, avagy ragály útján közvetíttetik, a szerint ezen tünet a többivel együtt váltakozva hol fellép, hol nem.1 Kiütések legtöbbször vannak, csak néha maradnak ki. Hosszasabban vitatkozik arról, vájjon az agyban fel- lépnek-e férgek vagy sem ? De a kérdést el nem dönti. A fülmögötti tályogok gyakoriak és sok szenvedést okoznak; némelyeknél heredaganatok (apostema in testibus) lépnek fel. A bélsár rettenetes bűzével az orrot facsarja. Az ételundor az utálatig megy. A betegség — ha minden jól megy — 14 napon belül krisissel végződik. A mire előre enged következtetni a kiütés piros szine, holott ha az kékes vagy feketéllő, széles alapú, úgy a foltok halált jósolnak. Egyébiránt kétségbeesni nem szabad,'1 2 mert a legsúlyosabb tünetek közül is kilábolhat a beteg, míg másrészt a legenyhébb lefolyás is halálosan végződhetik. * Loew András, ki Sopronban született s később e város főorvosa is lön, 1682-ben szintén inaugurál-dissertatiot nyújtott be a „Morbus Hungaricusu-ró\ s ezt szokatlan, új symptomák mellett fellépett régi bajnak tartja. Ezen új sym- ptomák az emberek változott táplálkozásmódja, a talaj, levegő és vizeknek a csillagok befolyása által megváltoztatott természete folytán alakultak ki. Némelyek febris petechialisnak is nevezik, mert néha kiütések járnak vele. Szerinte a morbus hungaricus: „febris maligna, continua, 1 17 és 19. í*-1 _ . 2 „Aegroti obedientia et Medieum et in Medieamentum fiducia, huic animum et spem, illi vitám dabunt.“ (20.)
