Freud, S. dr.: Pszichoanalizis (Budapest, 1915)

41

jelentéktelen, önkényes vagy véletlen volna; még ott is mindenütt kielégítő indokolást keres, ahol ezzel a követelménynyel rendszerint nem lépnek fel; mi több: el van rá készülve, hogy ugyanazon egy lelki okozatot többszörösen indokoltnak találja, holott a mi — állítólag velünk született — okszerűségi igényünket egyetlen pszichikai ok is teljesen kielégíti.

Ha most végigtekintenek azokon az eszközökön, melyek a lelki élet elrejtett, elfelejtett és elfojtott tartalmának felderítésére rendelkezésünkre állanak; ha méltányolják a páciensek szabad eszmetársítással felidézhető ötleteinek, álmaiknak, tév- és tüneti cselekményeiknek tanulmányozását; ha ehhez még- hozzáveszik egyéb jelenségek értékesíthe- tését is, melyekről később az „indulat-áttétel“ jelszava alatt fogok nehány megjegyzést tenni: akkor velem együtt azt a következtetést fogják levonni, hogy technikai eszközeink elég erősek ma már ahhoz, hogy megoldhassák feh adatukat, vagyis tudatossá tegyék a kórokozó pszichikus anyagot és ez úton elhárítsák a pótló-tünetek képződéséből keletkezett bántalmat. Hogy ezen gyógyító törekvéseink közben az egészséges és a beteg ember lelki életéről való ismereteinket is gazdagítjuk és mélyítjük, kétségkívül mint munkánknak különös vonzóerőt és érdekességet kölcsönző körülmény fog számításba jönni.

Nem tudom, hogy technikánkról, melynek fegyvertárát íme bemutattam Önöknek, azt a benyomást nyerték-e, hogy az felette nehéz. Én úgy vélem, hogy nehézsége egészen arányos annak a tárgynak a szövevényességével, mellyel meg kell birkóznia. De annyi bizonyos, hogy ez a technika nem magától értetődő, hogy azt előbb meg kell tanulni, csakúgy, mint a szövettan és a sebészet technikáját. Talán csodálkozni fognak, ha közlöm Önökkel, hogy nálunk Európában egész sor olyan ember mondott ítéletet a pszichoanalízisről, akik erről a technikáról mit sem tudnak, azt sohasem alkalmazták s azután, mintha csak gúnyolódni akar-