Freud, S. dr.: Pszichoanalizis (Budapest, 1915)

a termet megteszik „tudatnak“, az ajtónkívüli helyiséget pedig „tudattalannak“: elég találó képét alkothatják az elfojtás folyamatának.

Ebből láthatják, mi a különbség a mi felfogásunk és a Jcinet-é között. Szerintünk a lelki szétesés nem a lelki szerkezet összettevő-képességének veleszületett gyengeségéből következik; mi dinamikus magyarázatát adjuk annak, mikor azt valljuk, hogy az az egymással harcban álló lelki erők összeütközésének, két pszichikus réteg egymás elleni aktiv lázadásának eredménye. Ebből a felfogásunkból azután a megoldást váró kérdések egész sora következik. Hiszen a lelki konfliktus állapota rendkívül gyakran áll elő, az „én“-nek az a törekvése, hogy kínos emlékektől szabaduljon, minduntalan érvényesül, anélkül, hogy ennek mindig lelki szétesés volna a következménye. Lehetetlen tehát szabadúlni attól a gondolattól, hogy még más feltételeknek is adva kell lenniük olyankor, mikor az összeütközésnek disszociáció a következménye. Egyáltalán nem titkolom el tehát Önök előtt, hogy az „elfojtás“ felösmerése egy új lélektani elméletnek nem a betetőzését, hanem a kellő kezdetét jelenti; de hál, mit tehetünk egyebet, lépésben kell előre haladnunk és a megösmerés betetőzését az utánunk jövők mélyebbre ható munkásságára bíznunk.

Nem vezetne célra, ha megkísérelnek Breuer nőbetegének esetét az elfojtás szempontjából értelmezni. Ez a kortörténet erre nem alkalmas, mert hipnotikus befolyásos igénybevételével jött létre. Csak ha a hipnózist teljesen kikapcsolják, csak akkor vehetik észre az elfojtásokat és az ellentállásokat s csak akkor alkothatnak helyes fogalmat a kórokozó folyamatról. A hipnózis is elfedi az ellentállást és könnyen hozzáférhetővé teszi a léleknek egy bizonyos területét, viszont e terület határán áthághatatlan sánc képződéséhez vezet, mely minden további betekintést lehetetlenné tesz.

Breuer megfigyelésének legértékesebb tanulsága az volt,