Freud, S. dr.: Pszichoanalizis (Budapest, 1915)
15 Iihletek tehát a gyász megnyilatkozásai és az elhúnyt emlékéhez való rögzítődés — ily rövid idővel a halál után —• épen nem mondható kórosnak, hanem egészen normális érzelmi folyamatnak. Mindezt megengedem; Brener betegénél nem valami feltűnő dolog, hogy ő e traumákhoz rögzítődött. De más esetekben, például annál a nőnél, kit tic-je ellen gyógykezeltem, az előidéző események egyike több mint tizenöt, másika tíz évvel azelőtt történt; itt már nyilvánvaló a múlton való tapadás jellege és Breuer betege később valószínűleg szintén kifejezésre juttatta volna azt, ha nem került volna oly rövid idővel a rázkódások kiállása és a tünetek fellépése után a kcithartikus gyógykezelés alá. Eddigelé csak a hisztérikus tüneteknek a beteg élettörténetéhez való vonatkozását tárgyaltuk; Breuer megfigyeléseinek két iniás mozzanatából azonban útmutatást szerezhetünk arra is, hogyan kell értelmeznünk a megbetegedés és a meggyógyulás folyamatát. Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy Breuer betege csaknem minden, reá kórosan ható helyzetben erős izgatottságot volt kénytelen elfojtani, ahelyett, hogy annak, az indulat megfelelő jeleivel, szavakkal, cselekményekkel, szabad folyást engedett volna. Alinál a kis élménynél, melyben a társalkodóim kutyája szerepelt, csupa tekintetből elfojtotta igen erős undorodásának minden megnyilvánulását; mialatt apja ágyánál virrasztóit, szüntelenül gondja volt rá, hogy a beteg mit se vegyen észre az ő aggodalmából és fájdalmas lehangoltságából. Mikor azután később ugyanazokat az élményeket orvosa előtt reprodukálta, az egylkor elfojtott indulat egész hevességében kitört, mintha az egész közbeeső idő alatt csak félre lett volna téve. Mi több: a tünet, amely annak az eseménynek maradványa volt, akkor érte el hevességének tetőfokát, mikor a beteg a kórokozó emlékhez mind jobban közeledett, majd annak tökéletes felderítése után hirtelen megszűnt. Másfelől a tapasztalat azt mutatta, hogy hiába emlékezett vissza a
