Förster Ágoston: A kórboncztan tankönyve - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 10. (Pest, 1869)
Átalános kórboncztan
Szalon ás vagy kemuyés elfajulás. 91 hanem vagy színtelen marad vagy sajátságos vörös szint vesz föl, ritkán kékeset; ha az egyszerű iblany hozzáadása által színtelen maradt anyaghoz még kénsavat adunk, az lila, kékvörös, kékfekete, tiszta kék vagy violaszinű lesz s ezen szint hosszabb vagy rövidebb ideig megtartja, míg az lassanként elhalaványodik s eltűnik, midőn magok a szövetrészek is szétesnek. Minthogy az epefadgyany iblany és kén savra hasonló visszahatást mutat s a vegybontás is azt látszék bizonyítani, Meckel H. ezen anyagot az epefadgyanynyal rokon anyagnak tekintette. Virchow inkább a növénysejtenve (pflanzliche Zellulose) és a kemnye vegyi vissza- hatásánák hasonlatosságát vette tekintetbe s úgy hitte, hogy a kérdéses anyag ezekkel rokon. Fried reich és Kekulé vegyi vizsgálatnál egy esetben nagy mennyiségű légenytartalmat fedeztek föl; ezen anyag tehát talán mégis a fehérnyeszerű testekhez lenne számítandó, ha mindjárt a barna színezés hiánya iblany által az ellen látszik is bizonyítani. A dolog csak sokszoros vegyelemzés folytán döntethetik el, minthogy egyes vegyi visszahatás átalános biztosságot soha sem nyiíjthat. A közönséges górcsői kémszerek irányában ez anyag sem zsírhoz sem kemnyéhez hasonlólag nem viseli magát, hanem inkább fehérnyeszerűleg; vízben soká változatlan marad, eczetsavban szinte vagy némileg megduzzad s fényesebb lesz, edző lugalolcban eltűnik, zsirédben valamivel világosabb lesz, de nagyon soká fönmarad, égényben nem változik. Az anyag rendszerint magokba a szövetrészekbe rakódik, nem azok közé, leggyakrabban sejtekbe, melyek közönséges zavaros, finomszemcsés tartalmokat elvesztik s a helyet a világos, hasonnemü, fénylő anyagot veszik föl, s a mellett többnyire tetemesen megnagyobbodnak (II. 13. 6). A magvak e mellett tönkre mennek, később többnyire a sejthártya is s akkor a sejtekből származó fénylő testek kisebb töredékekbe szoktak szétesni. Néha az anyag rétegenként rakódik le a sejtben vagy a már elfajult sejt körül s igy közközepesen rétegezett testek támadnak, melyeknek a keményítötestecskékkel nagy hasonlatosságok van (Corpus- cula amylacea II. 13. c). A szalonás elfajulás leggyakrabban előjön a vesék, lép, májban , azután a nyirkmirigyek és béltüszökben, egyes esetekben más mirigyekben is; a lerakódás a mirigysejtekbe, a kis edényeknek, különösen az ütereknek falzatába, ritkán a mirigyek hasonnemü hártyáiba és a kötszövet alapanyagába történik. Továbbá gyakran elfajulnak a bélfodornak, a bélhuzam takhartyájanak kis
