Fekete Lajos: A gyógytan története rövid kivonatban (Pest, 1864)
7. §. A gyógytan a régi Gallusoknál
10 rendkívül tisztító erővel bír, — sokkal több óvatossággal gyüj tetett; mosódással, kenyér és bor áldozatokkal elkészülve fehérbe öltözötten, mezítláb ment el az ember, s alig hogy észre vette a növényt, mintegy esetlegesen meghajlott, jobb kezét bal karján áttéve tépte azt minden vas használata nélkül, aztán kendőbe takará, mely csak ez esetben volt használható. De a druida gyógyászatnak valamennyi szerei közziil egyet sem lehetett hasonlítani a híres fagyöngyhez, melynek a neve is hathatós voltát fejezte ki, minthogy a druidák nyelvén annak neve mindent gyógyítót jelentett (Plinius). A fagyöngy eleven, és fás növény, mely nem terem a földön, hanem a fák ágain, hová mintegy befészkeli magát, ottan tenyészik minden évszakban, s ott táplálkozik azok nedvével az ágak héjjába kapaszkodó gyökerei által; virági harang alakúak, sárgák, csomóba szedvék, télen át nyílnak, február és mártius hóban, midőn a fák még kopaszok, apró lágy, fehér, tojásdad alakú bogyókat hoznak létre, melyek őszszel megérnek. — E gyöngynövény rendesen alma-, körte-, hars-, szil-, kőris-, jegenye-, dió-, tölgyfákon találtatik. A tölgyfagyöngynek becsét, azon kívül, hogy ritkán található, nevelte még azon tisztelet, melyben e fa részesült, minthogy a druidák tölgyfaerdőkben laktak, s csak is ottan áldoztak, hol tölgyfa találkozott, azt hitték róla, hogy az égből hintette annak magvát isteni kéz (Plinius), nagy buzgalommal keresték azt az erdőkben, s ha egyszer rá találtak, nagy pompával mentek oda a drúidák azt leszedni arany sarlóval, nagyszámú népgyülekezet kiséretében fehérbe öltözött drúida metszé le, melyet a többi drúidák „Ságunkban fogtak föl, mert nem volt annak szabad érinteni a földet, ekkor két ökröt áldoztak, melyen még nem munkálkodtak, s könyörögtek istenökhöz.
