Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
I. Őskori gyógyászatunk
56 1488-ból való, tehát épen száz évvel régibb a fentebb felhozottnál.1) Az észmemenetben, a felfogásban legcsekélyebb változás sincsen, az utóbbi csak valamivel rövidebb. Még feltűnőbbé lesz a ráolvasásnak és a velejáró szertartásoknak századokon át változatlanul fenmaradó szívós élete, ha a XV. század végéről és a XlX-ik század végéről állítunk egymásmellé két teljesen egyező gyógyítási módot. Fentebb felhoztam, hogy a székelyek közt ma is szokás a hideglelésre borzát (bodzát) vágni, azt fején át hátra a vízbe dobni, mondván: » Akkor rázzon ki engemet a hideg, mikor ezt a bodzát meglátom«. A XV-ik század végén Párkány környékén dívott a szemdaganat ellen gyalogfenyőt vágni, ezt mondva: »ffenie vaglak, mire arra hogy te vesey Jánosról az semdegete«2) azaz: »fenyő váglak, mire, arra hogy te veszejtsd Jánosról a szemdaganatot«. Itt nem csak igen nagy idő-, hanem nagy térbeli különbséget is látunk, és a babona ugyanaz. > Vájjon akadna-e ma betegség, melyet az orvosi ' tudomány ugyanazon módon kisértene meg gyógyítani, a mint azt tették a tudományos gyógyászat gyermekkorában négyszáz év előtt? A tudomány óriási lépésekkel halad előre, a néphit állandó.-Ne vegye rossz néven a szíves olvasó, ha még néhány népies gyógyítási módot hozok fel. Sok ilyennek ismerésére lenne szükségünk, hogy az ős magyar gyógyítási módnak megközelítő képét állíthassuk össze. A ráolvasással kapcsolatban láttuk már a bodza-, a fenyő vágást, az írást, megkötést, dörzsölést, szorítást, rálehelést. Társulnak még vele: a köpés, az öntés. A köpés mint varázsoló mód ősrégi idők óta sze*) Ipolyi, Századok, 1892. évf. 2. 2) U. o.
