Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)
Állattan - Általános rész
hegység sárkányairól (»De draconibus carpathicis«) és azok barlangjairól (»De draconum carpathicorum cavernis«) figyelemre méltó tanulmányt írt. A sárkány meséje igen régi és igen elterjedt. Japán, Kína, Perzsia címerében van a csodaszömy, a nép gondolkozásában mindenütt az egész világon komoly szerepet játszik. Az ókor és középkor zoológusai komolyan és tudományosan foglalkoztak a sárkánnyal. Több faját különböztették meg, mindegyiket más-más tulajdonokkal fölruházva. Augustinus, Aelianus, Plinius, Bochartus, Aldrovandi, Johnstonus, Gesner részletesen leírják a sárkányokat általában s különösen egy-egy történeti nevezetességre szert tett példányt. A szentírás is tud róla s az elhagyatottság példájának veszi (Jób). Különösen a középkorban borzasztó szörnyetegnek festik. Egyre csodásabb gyilkoló képességekkel ruházzák föl, így látása, hangjának hallása öl, lehellete mérges, tüzet okád stb. Az ókor írói még nem tartják ily különös valaminek. Volt rá eset, hogy fiatal sárkányokat fogságba ejtettek s fölneveltek. Philadelphus, majd Evergetes király korában, Egyiptomban, több sárkányt mutogattak. Nagy Sándor nem egy sárkányt látott, többek közt egyet, mely 70 rőf hosszú volt, borzasztóan fütyült s a szemei akkorák voltak, mint egy paizs. Aeskulapius isten templomában is neveltek egy sárkányt. Plinius egy egész különösen jóindulatú, okos sárkányról emlékezik meg, melynek pestisűző tulajdonságai voltak. Ha a régiek adatait, leírásait összevetjük, rájövünk, hogy a sárkány vóltaképen nem más mint a közönséges óriáskígyó. Ennek nagyságát s veszélyességét, mint látni fogjuk, még ma is'hihetetlenül túlozzák. A kígyó általában gyűlölt állat, s a primitív ember hajlandó minden szörnyűséget ráfogni, a kígyó-sárkány meséi tehát mindenütt, ahol kígyó él, termékeny talajt 54 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL.
