Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 4. Fodor Ferenc: Földművelés és állattartás
sokan - elsősorban a kisebb területtel rendelkezők - használhatatlan homoksiványt kaptak, amely önálló gazdaság alapítására nem volt alkalmas. Legtöbben eladták azt a jószágtartó gazdáknak, akik legeltetésre használták. A tehetősebb gazdák fölvásárolták az úgynevezett „szárazredemptusok” redemptiós részét is, mellyel szintén legelőterülethez jutottak. A Jászkun Kerületben egyedül Halason ismerték el a szárazredemptiót. Szárazredemptusoknak azokat nevezték, akik redemptiós földjüket korábban eladták. Az 1842. március 23-án hozott nádori rendelet kimondta, hogy „...aki tőke birtokát eladta, eladta vele a közhasználatra hagyottpusztákbanijárulékos jogait is.”21 Ennek ellenére Halason 61 szárazredemptus eladta a redemptiós részét, 130-an pedig kikapták legelőilletményüket, törvényellenesen.28 A határ felosztása leginkább a pásztorokat sújtotta. „Különösen a «juhászok hada» állt ellen az új rendnek. Széliében tovább legeltettek, az új földjeiket elfoglalni akaró parasztokat földjeikről elkergették, a gazdákra éjjel is rátörtek, közülük többet agyonütöttek, vagy megsebesítettek. Erre a gazdák csapatosan mentek munkába, s éjszakára szekérsáncok közé húzódtak és kutyáikkal védelmezték magukat. ” - írta Janó Ákos.29 „A barmok, ménesek pásztorserege máról-hónapra kenyere vesztetté lett s a nagyobb nyájúak juhászai hasonlóan. A számadók nagyjából átvészelték a változást, mert vagyonuk, sok jószáguk volt. Jószágaikat vásárokon jó pénzért eladogatták s földet vásároltak. A többi pásztor azonban siralmas helyzetbe jutott. A kasza-kapa tudományt nem tanulta s nem is bírta megszokni. A helyzet oda kanyarodott ki, hogy lop ászkodásra, félkézkalmárkodásra adták a fejüket... Szappangyökeret, sikár- gyökeret, pirosítógyökeret, galagonyát szedtek. A kemény munkát, ha csak lehetett elkerülték.”1" A pásztorokon kívül a földjeiket s a közös legelőn történő állattartás lehetőségét elvesztett városi szegénység is rákényszerült a gyűjtögetésre. A kialakult helyzetet jól mutatja be Gőzön István népköltő a tagosításról írott versében: „Az lön első pontja a tagosodásnak, Hogy a város körül szegény családoknak Mérik ki a jussát, nem a messze pusztán, Hogy krumplicskát onnan hordhasson a hátán. Akik pedig legtöbb redemptiót bírnak, Legmesszebb pusztákra mind kiszorítódnak; Mégis, mikor aztán a földet osztották, A közel földeket azok elfoglalták. A rossz helyett azok mind jó földet kaptak, Kisbirtokos gazdák messze szoríttattak. Sokunk ősi jussál odamérték másnak, Most ránk illik a szó: Vége Víg Andrásnak...”1' 141
