Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas almanach. Városismertető az ezredfordulós Kiskunhalasról (Kiskunhalas, 2002)
MÚLT ÉS JELEN - 9. Kiskunhalas, a szőlő és bor városa Kunszeri Miklós
262 KUNSZERI MIKLÓS A szőlők háromnegyede kék szőlőkből, döntő részben kadarkából állt, de az ültetvények igen vegyesek voltak, „oly borvidék, melyen egy-egy holdnyi szőlőterületen legalább is 10-15 szőlőfaj nem műveltetnék- egyáltalán alig létezik”. A bortörvény a korszerűsítésre az alábbi szőlőfajtákat javasolta: Slankamenka, Kövidinka, Ezerjó, Olasz-Rizling, Sárfehér, Piros-Veltelíni, Sauvignon, Semillon, Oportó, Nagy-Burgundi, Kék Góhér, Kék Purcsin, Malbec, Merlot, Cabernet, Verdot. Ez a fajtasor mai szemmel is igen jól hangzik. Hektáronként 10-12.000 tőke volt, kizárólag fejműveléssel. A tőkéket takarták, a téli fagykárok kiküszöbölésére. Az ültetvények döntő hányadát nem karózták, előnyben részesítették az erős hajtású fajtákat. A virágzó szőlőtermesztésnek, úgy ahogy az ország egészének az E világháború, majd az ezt követően az ország kétharmadának elcsatolása szörnyű károkat okozott. A háborúba elvitték a szőlőmüvelőket -ágyútölteléknek először mindig a parasztot viszik- és a lovakat. Hozzáértő dolgos ember és igavonó állat nélkül szőlőt nem lehet művelni. A több évig egyáltalán, vagy csak alig művelt szőlők tönkrementek. A Trianoni Szerződéssel a lakosság kétharmada külföldre került, még a szőlőterületnek csak egyharmada, mely viszonylagos túltermelést okozott. Az emberek elszegényedtek, bor vásárlására csak kevesebbet tudtak költeni, így a szőlőtermesztés és borászat gazdaságossága nagyon lecsökkent. Az ágazat a harmincas évek elejére heverte ki a súlyos megpróbáltatásokat. A korszerű szőlőfeldolgozás, borászat megteremtése érdekében Kiskunhalason is állami pincét építettek 1937-ben. A legkorszerűbb szakmai szempontok alapján épült pincészet ma is kiválóan működik. Saját iparvágánnyal építették, biztosítva az olcsó és gyors szállítás lehetőségét. A 13.000 hl üvegcsempés vasbeton és a 4.000 hl ászoktér félig földbe süllyesztve, a folyosók csempézve. A szigetelés homokborítással, majd e felett hőszigetelő padlással és tetővel készült el. A pincét már ekkor elektromos hálózattal és szivattyúkkal látták el. Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy ez a pince megvalósításakor világszínvonalú volt. A szőlőtermelők nem kényszerültek termésük rossz körülmények közötti feldolgozására azt a pincészetnek értékesíteni tudták. A II. világháború ismét visszavetette a halasi szőlőtermesztést is. A világháborút követő államosítások, a kötelező beszolgáltatási rendszer a szőlőtermesztést és borászatot tönkretette. Az irreálisan magas, és a pénzügyőrség által szigorúan behajtott boradó is sújtotta a termelőket. A parasztnak sem érdeke, sem földje, sem eszköze nem maradt a piacra történő termelésre. Városunk határában a szőlők úgyszólván csak a családi önellátást biztosították, a városi lakosságnak az öregszőlőkből, a tanyasiaknak a tanya mellett mindig megtalálható kis szőlőparcelláról. A kiskunhalasi szőlőtermesztésben és borászatban gyökeres változást az 1960-as évek eleje hozott. 1960-ban egyesítették a Tajói Állami Gazdaságot a Sertéstenyésztő Vállalattal, majd 1961-ben a Tangazdasággal Kiskunhalasi Állami Gazdaság néven. A Gazdaság már 1965-re 335 ha szőlőültetvénnyel rendelkezett. A szövetkezetek
