Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból (Kiskunhalas, 2001)
GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 3. Bellon Tibor: Kiskunhalas gazdálkodása a 18-19. században
teleltetett jószág egy részéért. A juhok teleltetését - mint láttuk - részben vásárolt vagy gyűjtött takarmánnyal, nagyobbrészt legeltetéssel oldották meg. Sokszor más falvakból béreltek téli legelőt halasi földön. Demeter Sámuel szentgyörgyi lakos 400 darab birkájával illő fizetségért telelőre jönne a halasi földre. A tanács kiköti, hogy Erzsébet nap hete előtt nem jöhet, és Gergely nap hetiben el kell hagynia a város határát. „Ha a tél húzamos lészen, azon juhoknak itt való pascuatiójáért a taxája 3 xrjával számolva darabonként, ha pedig a tél engedelmes lenne, duplán leendő fizetése mellett” engedik meg az itt-teleltetést.345 Szikszai, másként Nagylábú Mihály Gyertyaszentelőig 1035 juhot szénázott. A juhok 52 vetés szénát ettek meg, egy vetés 7 petrence volt.346 A juhászat egyik fontos haszna a tej. Általánosnak mondható a juhok fejése, és a tej feldolgozása sajttá. A fejés az esztrengánál történt. Túróczi János Bodogláron aklot készített, juhait ott tartani, fejetni megengedte a tanács.347 A fejősjuhászokat ittzéseknek, ittzés juhászoknak is mondották. Mindig a juhászok fejtek, a tej feldolgozását azonban sokszor fogadott sajtos végezte. 1762-ben Gémes Erzsébet Tatáról származó asszony sajtosképpen szolgált Török Istvánnál.348 Az adatból nem világos, hogy tehén-, vagy juhtejet dolgozott-e fel, vagy mindkettőt. Juhász Ádámot - vagy másként Mozgó juhászt - lopáson érték. Társa is volt, egy Szentendréről való, Örsi Nagy Mihálynak sajtossaként szolgáló asszony.349 Gombos Éva sajtos asszony összeveszett a juhásszal és rávallott, hogy az egy juhát dudának megnyúzta.”350 Mivel a halasi juhászat sajátossága, hogy egy-egy gazda vagy gazdaközösség keretei között folyt, ezért keveset tudunk a pásztorfogadásról és a pásztorbérekről. A legtöbb adat a gazdálkodó, juhtartó város pásztorfogadásáról maradt fenn. Nyilván a gazdák is hasonló bérért fogadtak fel pásztorokat, így az egész Alföldre érvényes képbe beleilleszthető a halasiak juhászata is. Megfogalmazták, hogy 1819-ben „a lótartás többnyire nagyobb költségbe kerül, mintsem abból bévett haszon szokott lenni...azért jobbnak ítélné a tanács, hogy a város szilaj lovai mihelyst felhíznak, tőkéstől eladassanak, és az azokból bévejendő pénz egy fillérig birka vételre, s a város juh gazdálkodásának gyarapíttására fordíttatik.”35' Tanulságos, hogy nem csak pénzen vett birkákat tart a város. Mind a lakosokat, mind a pásztorokat „haz- afijuji áldozattételre ösztönözték, a birkájok mennyiségéhez képest a város részére lejendő adakozásra” szólították fel.352 Ebben az időben történik meg a fajtaváltás, azaz a racka helyett a merinótartás- ra való átállás. Az értékesebb állomány tartása a bérezésben is kifejezésre jutott. Tumo János számadó bérét 6 pesti mérő búzában, 30 font szalonnában, 30 font sóban 1 pesti mérő kölesben 2 pár csizmában, 6 bárány és 50 juh telelésében határozták meg. A számadó köteles volt a juhokat felelletni, a sózás viszont a város kötelessége lesz.353 Feró Pál a város nyájjuhásza 10 Ft-ot, 15 bárány és 140 birkatelel- tetést, 2 pár új csizmát, 90 véka búzát, egy mázsa szalonnát, egy mázsa sót, 9 véka kását kapott az éves bérébe. A búzát maga köteles megőretni, a lovai csak akkor kapnak télen takarmányt, mikor azokon szénázza a juhokat. Tűzrevalóról is neki kell 153
