Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)
HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 6. Szakály Ferenc: Kiskunhalas a török uralom alatt
lükben úgy nyilatkoztak, hogy Kecel „földeinknek közepében vagyon”, amit úgy kell érteni, hogy tőle nagyjából minden irányban úgyszintén halasiak által bérelt prédiumok feküdtek. Mint az alábbiakból kiderül, igazat mondtak. Vadkert, Bőszér és Csábor (19 574 kát. hold)100 1639-ben Miskey János Vadkert, Sármégy, Homokmégy, Dusnok és Karácsond prédiumokra emelt igényt Pest-Pilis-Solt vármegye előtt. Eszerint már volt, akitől árendát várjon, s ezek aligha lehettek mások, mint halasiak. (A megnevezettek közül csupán Dusnok települt újjá a XVII. század folyamán.) Fellépése a jelek szerint nem járt eredménnyel, hiszen 1650-ben Boldogh István putnoki katona adta 50 évre zálogba a Miskolcon lakos Patay Istvánnak és Andrásnak - egyelőre még csak Vadkertet. A Patayak azonban nemigen férhettek hozzá új szerzeményeikhez, hiszen - mint az elébb említettük - István még 1667-ben is tiltakozott az ellen, hogy a halasiak követetlenül éljék az ő Vadkert pusztáját. (A tiltakozás nem terjedt ki Bőszérre és Csáborra.) Végül aztán 1674-ben a halasi Tegzes János és Tamás 72 tallérért hajlandó volt zálogba venni tőle. Patay Istvánt persze nem a használók, hanem egy másik jogigénylő, Csontos Mihály érsekújvári katona akadályozta a birtoklásban. Az utóbbi, Csuzy Mátyás útján, már 1656-ban levélben szólította fel a Vadkeretet használó „öreg” Tegzes (I.) Tamást, hogy tartsa távol állatait Bőszér és Csábor pusztáktól, amelyeket már tizenkét esztendeje a Soltiak bérelnek tőle. (Ez az első forrásunk, amely a három pusztát együtt említi.) Csuzy oly buzgón képviselte a Csontos család érdekeit, hogy az 1670-es évek közepén már ő rendelkezett a Csontos Mihálytól, Mártontól vagy annak özvegyétől megvett, illetve zálogba vett prédiumokkal. 1673 körül Csuzy Csábor ügyében már hallatott magáról, ami ellen, érdekes módon, nemcsak Tegzes János, hanem kecskeméti Gellért István is tiltakozott. 1676-ban a hosszú huzakodás azzal zárult, hogy Tegzes (II.) János, valamint fiai: (III.) János és (II.) Tamás 400 tallérért örökáron megvették tőle mindhármat, jóllehet az eladó Bőszért és Csábort csak zálogban bírta (22 tallérért). Mindezek után némi csodálkozással tapasztaljuk, hogy a Tegzesek 1680-ban 2 arany és 2 hal jelképes bért fizettek a Jánossyaknak is, sőt még a szabadszállásiakat is ráengedték Vadkertre. A későbbiekből azonban tudható, hogy Vadkert, Bőszér és Csábor továbbra is a Tegzes család birtokában maradt. A már idézett 1690. évi osztályos egyezség is a Tegzesékének mondja Kiskőröst'01 is; erről csupán annyit tudunk, hogy - ugyancsak a szabadszállásiakkal együtt (akiknek erdőhasználati joguk is volt itt) - használatáért a család 1680-ban 8 tallért fizetett Wattay Pálnak. Tázlár, Pirtó és Széktó102 Ezeknek a pusztáknak birtoklástörténetét itt nincs módunk részleteiben nyomon követni. A három prédium közt az teremt kapcsolatot, hogy 1680-ban Tegzes (II.) János és két másik társa 10 tallérral és 4 vég abával rótta le utána a bérleti díjat Wattay Pálnak. Tázlár már abba a zónába esett, amely iránt a hatalmas pusztái 347
