Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)
HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 6. Szakály Ferenc: Kiskunhalas a török uralom alatt
közepén terpeszkedő Kecskemét is érdeklődött. Pest-Pilis-Solt vármegye 1680. november 12-13-i közgyűlésén azért folyt tiltakozás-háború Kecskemét elsőszámú birtokosa, Koháry István fQleki főkapitány, illetve a bérbe adó Wattay között, mert Kamarás Ambrus kecskeméti nábob és felesége: nemes Szívós Anna akadályozta a halasiakat Tázlár és az azon levő Fenyőkút, továbbá Nagybócsa használatában. (Mivel a Kamarások és a Tegzesek egyaránt nemesek voltak, s így saját nevükben is tiltakozhattak volna; a kinti urakat nyilván a nagyobb nyomaték kedvéért vonták bele az ügybe.) A vitássá vált Nagybócsa említése arra figyelmeztet, hogy a környéken további olyan puszták is lehettek, amelyekre Halas legalábbis szeretett volna rátenyerelni.103 Ezeket azonban nem annyira észak és dél felé kell keresnünk, ahol Kecskemét és Szeged kielégíthetetlen terjeszkedési vágya vetett gátat az ilyetén törekvéseknek, hanem - ámbár a jelek szerint Fülöpszállás, Szabadszállás, Solt és feltehetőleg Dunapataj is kemény ellenfélnek bizonyult - nyugat felé.104 Végezetül nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a fentiekben csupán az egyik, a magyar oldalt írtuk le, jóllehet ezekért a fekvőségekért természetesen bérleti díjat várt a török birtokos - valamelyik szpáhi vagy maga a kincstár - is. Erre az evidenciára az általunk ismert anyagban mindössze egyetlen, másodkézből vett utalást találtunk; a halasiak idézett állítását Kecel és Szentdömötör török urainak kijelentéséről. * * * Halas pusztáival részben a birtokviszonyok tisztázása, részben azért foglalkoztunk ily hosszadalmasan, hogy világosan körülrajzoljuk a mezőváros gazdálkodásának térbeli kereteit. Annak eldöntésére, hogy mely pusztákon folyt szántóföldi művelés, szénagazdálkodás, esetleg szőlőművelés, kevés fogódzónk van.105 „Szerencsére” az állatállomány nagyságrendjét illetően más a helyzet. Egy összesítés szerint a rácok 1703 és 1705 között 1400 ökröt, 800 lovat, 5000 tehenet és 14000 juhot hajtottak el a mezővárosból. Aligha tévedünk tehát, ha feltesszük, hogy Halas a sorozatos pusztulások előtt is legalább ennyi lábasjószággal rendelkezett. Erre a feltevésre már az is feljogosít bennünket, hogy 1682-ben 900 lovat, 1685-ben pedig 450 marhát hajtottak el Halas pusztáiról magyar földesurai.106 A kínálat nagyságrendjét ismét megközelítettük, a halasiak által folytatott állatkereskedésnek viszont ezúttal is alig találjuk valami - akár áttételes - nyomát. Igaz, a Duna-Tisza köze nagyállatkivitele e században még inkább a kecskemétiek, másodsorban a nagykőrösiek kezén összpontosult, ám ez nem jelentette azt, hogy hozzájuk képest esélytelen helységek is nem próbálkoztak (volna) meg a közvetlen győr-bécsi, illetve nagyszombat-morvaországi kapcsolat felvételével.107 Bár Halas még Kecskeméthez és Nagykőröshöz mérve is számottevő anyagi erőt képviselt, csak találgathatunk: eljutottak-e egyáltalán idáig a halasiak vagy sem.108 Bizonyos 348
