Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)

HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 5. Hatházi Gábor: Halas kun székközpont és magyar mezőváros a középkorban

tokhatárokon belüli vándorlását nemcsak lehetetlenné, hanem szükségtelenné is tették a kicsiny távolságok, az erre - a déloroszországi szállásterületekhez képest - elégtelen terület. Valamint a Kárpát-medence kedvezőbb adottságai: a steppei környezetnél bőségesebb csapadék és dúsabb, hamar újra sarjadó vegetáció. Ez még a Halas környékét jellemző, futóhomokos hátságokra is érvényes, melyek hátrányait a mocsaras vízjárta területek némileg kiegyenlítették, főként az állattartás vonatkozásában. Ez persze nem zárja ki a rideg állattartás fennmaradását, csupán beszűkülését, bizonyos határok között tartását, legfeljebb a ciklikus vonultatás szűnt meg. így ideiglenes szállásokkal elsősorban a peremvidékeken, az „illegálisan” használt magyar birtokok területén számolhatunk (pl. Ágasgyháza, Szentkirály környéke, a déli, Szabadka környéki részek, Szegeddel határos területsáv, Pusztaszer térségéig). Mindennek régészeti bizonyítására azonban még csak a kezdő lépések történtek meg.

A már megismert, pogány kun előkelőkhöz köthető, magányos lovassírokkal egyidős (13. századi) köznépi temetők eddig nem ismertek. Ezért igen valószínű, hogy sírjaikat a régebben csak a 14-15. századtól indulónak tartott templom körüli temetőkben kell keresnünk. Sajnos éppen ezek azok a sírok, melyek tulajdonosai - szerény anyagi lehetőségeik folytán - kezdeti pogány voltuk ellenére sem engedhették meg maguknak a túlvilágra való túlzott felszerelkezést (ló-lószerszám, fegyver, ékszerek tömege stb.). Ráadásul az utódaik 14-16. századi rátemetkezései, beásásai szinte írmagig elpusztították sírjaikat, hajdani meglétüket legfeljebb néhány archaikusnak tekinthető, szórvány - s így nehezen értelmezhető - tárgy jelzi.333

A kun szállástemetők megnyitásának idejét nem árulja el a halotti obulusok szóródása sem. Néhány korábbi, utólagosan használt III. Béla éremtől eltekintve a szállástemetők legkorábbi pénzei Nagy Lajos, Mária és Zsigmond veretei. Ebből sokáig logikusnak tűnt a következtetés: e temetők megnyitása nem lehet korábbi a 14. század közepénél. Azonban az egykorú magyar temetők éremforgalmánál ugyanez figyelhető meg. Vagyis a halotti pénzekben bőséges Árpád-kor (főként 12. század) és Nagy Lajos kora között a magyar temetőkben szintén alig fordulnak elő pénzek. (A 13. század második fele - 14. század első fele közti űrt csak néhány bécsi dénár és szlavón báni veret, esetleg ezek hamisítványai töltik ki.) Mindebből következik, hogy az éremforgalom ilyetén alakulása nem hozható kapcsolatba a szállástemetők megnyitásával, s a kunok állandó megtelepedésével, hanem a kunságra és magyarságra egyaránt kiható, gazdasági (pénzforgalmi), településtörténeti és esetleg rítus-beli változásokkal összefüggő jelenség.™

Selmeczi László már említett nagykunsági és jász (Jászdózsa-Négyszállás I—II.)335 szállástemetői, valamint a mezőföldi Perkáta szállástemetője336 számos olyan megfigyelésre nyújtottak módot (bizonyos relatív időrendi eredmények és tárgytípusok), melyek reményt adhatnak e nehezen megfogható periódus majdani finomabb kimunkálásához. Óvakodnunk kell azonban ezek esetleges túlértékelésétől is.

229