Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1932 (32. évfolyam, 1-105. szám)

1932-12-24 / 103. szám

8 oldal

KISKUNHALAS HELYI ÉRTESÍTŐJE

december 24

tem s mondhatom, hogy az igazság soha jobban elferdítve s egy ember még annyira félreismerve sehol- sem volt, mint ezekben a gyatra írásművekben. Később, mikor már felcseperedtem, komolyabb Írásokat is olvastam, úgy Rózsáról, mint a Ráday-korról, de ezekről is csak annyit mondhatok, hogy a. legteljesebb tájékozatlanság jellemzi őkat. Egyébként ezen nem is lehet csodálkozni, mert ennek a kornak a történetét levéltárak adatai nyomán aligha lehet megírni, ott az aktákban csak száraz adatokat talál a kutató, de a szereplők egyéniségét, jellemét, lelkét s azt, hogy miként hatottak ezek az emberek a közvetlen érintkezésben embertársaikra, — aligha olvashatja el. Pedig anélkül csak tévutakon járhat mindenki, aki az akkori idők képét hűen óhajtaná megrajzolni. No, meg azután sok olyan dolog történt a szegedi várban, amiről aligha vettek fel jegyzőkönyvet s bizonyára nincs nyoma az archívumokban sem. A valóságot adni s mindenről tiszta képet nyújtani csak azok az emberek tudhattak volna, akik, mint a kir. biztosságnál működött tisztviselők olyan munkakört töltöttek be, hogy a nyomozások és vizsgálatok adatait ismerték. Ezek az urak azíonban szerfelett tudtak hallgatni s amint a főnökük, Ráday gróf, úgy ők sem igen voltak közlékeny természetűek; titkaikat bizony magukkal vitték a sírba, mert hiszen ma már tudtommal senki sincs közülök életben. Egyébiránt ebben a dologban jó apám sem tartozott a fecsegők közé, idegenek előtt csak nagyon ritkán nyilatkozott, pedig sokan megfordultak házunknál s ezek mind kiváncsiak voltak a Ráday-éra misztikus történetére, de atyám csak olyankor volt kapható egy-két eset elbeszélésére, ha a társaság elég szellemes volt, úgy hogy magát azok közt jól érezte, vagy ha a vendégek között volt valaki, aki hasonló történetek előadásával őt is szórakoztatta.

Ami pedig magát a feljegyzéseit illeti, azt tőlünk is szigorúan őrizte; íróasztalának legbelsőbb rekeszében; úgy hogy 1916-ban bekövetkezett haláláig azt közelről még édesanyám sem látta sohasem. Csodálatos dolog ez, hogy ezek az emberek késő öregségükben is oly zárkózottak voltak ebben a dologban, még akkor is, midőn a szóbanforgó eseményektől már több mint négy évtized választott el bennünket. Hiszen itt már szó sem lehetett a hivatali titok megsértéséről s mégis mindannyioknak lakat volt a száján. Néhányat még ismertem atyám barátaiból, akik együtt szolgáltak vele a kir biztosságnál; igy pl. Kukay Mátyást és Alföldy Jánost, akik szintén oly hallgatag emberek voltak, mint édesapám.

De ha más irányban kereskedett az ember, akkor sem sokra ment. Bizonyára akadnak még emberek az országban, akik, mint letartóztatottak, szintén töltöttek több-kevesebb időt a szegedi várban. • Kérdezősködhet bárki ezeknél is, ezek is némák ma is, ha Ráday felől érdeklődnek náluk, holott idestova már majd hatvan éve annak, hogy Rádayt a király állásától felmentette. Ezeket az egyszerű embereket még csak értettem; azt hiszem ugyanis, hogy ezeket annyira megfélemlitet- ték, miszerint könnyen elhihető, hogy nem volt kedvük a kotyogáshoz. De mi tartotta vissza a kvalifikált, intelligens embereket? Ezt sokáig nem tudtam magam sem; csak mikor apám halála után a kis szürke könyvet megtaláltam, — oldódott meg előttem a rejtély, mely pedig életében is folyton fúrta az oldalamat, i de mint gyerekember, ez irányban sohasem mertem nála kérdezősködni.

•

Mielőtt azok a sorok napvilágot látnak, melyekben édesapám feljegyezte a már-már homályba vesző idők eszményeit, még egy kötelességet kell teljesítenem; az engedel- ' mes gyermek alázatosságával fordu- j lók az idegen megszállás alatti szü- j lőföldjében nyugvó jó atyám sírja ! felé, hogy bocsánatát kérjem e lépésemért, mellyel hosszú életén át féltve őrzött titkát nyilvánosság elé viszem. Nem teszem ezt minden megfontolás és meggondolás nélkül1; több mint tiz éven át foglalkoztam ezzel a gondolattal, s alaposan meghány- tam-vetettem a dolgot; végül is arra az eredményre jutottam, hogy ezeknek a. dolgoknak a rejtegetése ma már semmiesetre sem lehet bárkire nézve is kívánatos. Sőt, úgy vélem, hogy ezeknek nyilvánosságra, hozatala, mint olyan dolgoké, melyek ma még rengeteg embert érdekelnek s melyek felől a leglehetetlenebb mende-mondák vannak ma is forgalomban — nekem, mint azok birtokosának — embertársaim iránti kötelességem. Hulljon le hát a lepel s oszoljon el a kétely!

Magának a szereplőknek a személye is végre tisztán fog állapi előttünk, akikről eddig csak a leg- badarabb suttogásokat hallottuk. Gyújtsunk világosságot ott, ahol eddig sötétség lakozott. Vigyük a nagy nyilvánosság itélőszéke elé mindazokat, akiket eddig a közhitben nagyobbrészt inkvizátoroknak tartottak s lássuk, mennyiben állja meg a helyét a sok mende-monda s kósza hir.

•

Most pedig arra kérem jó atyám szellemét, álljon mellém s vezesse toliamat, hogy a nagy munka, amelyre vállalkoztam, úgy legyen megírva, amint azt ő maga megírhatta volna.

A Cyrtl-betüs notesz

Amint már emlitettem, gyermekkoromban gyakran látott kis szürke könyv atyám halála után birtokomba jutott Képzelhetni izgatottságomat, amikor a titkok-titka egyszerre feltárult előttem s zavartalanul olvashattam, lapozhattam az ócska, de vaskos jegyzőkönyv sárgult lapjait. Egyszerre szerettem volna mindent elolvasni; mit csinált Ráday, mit tett Laucsik, Kormos Béla, hogy vallatták a sok nehéz bűnöst? Rózsa Sándor és cimborái hogyan viselkedtek a fogságban? De legfő- képen az érdekelt, mi késztette apáé- kat a sok évtizedes hallgatásra? Minderre egyszerre akartam feleletet kapni s mily nagy volt megle-* pődésem, mikor a könyvet felnyitva, annak első lapján édesapám nevét találtam beírva latin betűkkel, mig a többi sűrűn teleirott lap magyarul, de akkor még előttem ismeretlen Cyrill Írásjegyekkel volt írva. Nem hiszem, hogy akadna ember, aki nálamnál gyorsabban megtanulta az ortodox irást. Másnap már úgy olvastam a rác betűket, mint a djakovói püspök, vagy a belgrádi metropolita. Nincs ebben semmi különös annak, aki az iskolában görögöt tanult, mert a rácok nagyszerű írása nem egyéb, mint a latin, görög és a gót írásjegyek ösz- szelopott halmaza. Tudásomnak rettentő módon megörültem s elkezdtem a Cyrill-betüs feljegyzéseket latin írással egy másik noteszbe átírni. A jegyzetek 1871 január havának elsejével kezdődnek, kezdetben jelentéktelen s nem is szorosan a kir. biztossághoz tartozó dolgok vannak beleírva. Azonban oldalról-oldalra haladva tartalma érdekességben növekedett. A kiegyezés utáni Magyar- ország sok jelentős társadalmi és politikai eseménye lett itt feljegyezve a nagy időket látott, sokfelé megfordult, tapasztalt ember szemüvegén keresztül. Jó apám haláláig hűségesen vezette a naplót s ma a leghatározottabb szenzációul szolgálhatnak a világháború kitörésekor tett feljegyzései. Mindez azonban most nem tartozik ide, tehát rátérek tulajdonképeni témámra, a notesznek a kir. biztosság történetére vonatkozó adataira.

A fentebbi fejezetben emlitettem azt az általános elzárkózottságot, be- gombolkozottságot, melyet a kir. biztosság volt tisztviselői tanúsítottak azokkal szemben, akik nálok aZ iránt érdeklődtek, hogy vájjon mi történt a várfalakon belől? Micsoda kínzó szerszámokat alkalmaztak a vallatásoknál? Igaz-e, hogy volt spanyolcsizma, hüvelykszoritó, fejtágító? S végigkérdezték a spanyol inkvizícióból ismeretes összes kinzó szerszámokat. Az ilyen kérdésre jó apám rendesen azt válaszolta, hogy az eféle eszközökkel csak a jámbor szegedi polgárok fantáziája népesítette be a várat; nem volt ott ilyen holmi egy darab sem. Ha pedig valaki azt mondta, hogy idős szegedi emberektől, akik annakidején a vár környékén laktak, hallotta, hogy éjszakánként a kazamatákból az orditás

zaja az egész környékre elhatolt, arra meg azt felelte, hogy tényleg akadt egy csomó akasztófáravaló, akik komiszságból egész éjjeleket át- üvöltöttek, pedig a kutya sem bántotta őket. Ilyenkor a bajusza alatt észrevehetőíeg mosolygott s látszott rajta, hogy a feleleteket maga sem hiszi. Sosem tudtam megérteni, mindaddig, mig a kis könyvet el nem olvastam, hogy miért nem lehet az igazat megmondani senkinek, még negyven év után sem, s miért kellett mindenki előtt titkolódzni. Sőt, olyan emberek is akadtak, akik aranyhegyeket ígértek a benfente- seknek, de még ezzel sem lehetett őket szólásra bírni. Maga édesapám is fényesebbnél-fényesebb ajánlatokat kapott különböző hírlapoktól, hóemberektől, de szóba sem állott velük, noha nagycsaládu tisztviselő volt. Vájjon mi tartotta ezeket vissza attól, hogy megoldódjék nyelvük? Én már tudom.

A kis könyv számomra feltárta a rejtélyt. Amiről eddig legendák keltek titokzatos útra; miért hallgattak és mit titkoltak el Ráday emberei; a szegedi vár komor falainak immár ötvenhat esztendős titkát feltárom, hogy történeti hűséggel megírjam az alföldi betyárvilág és ifjú Ráday Gedeon gróf királyi biztosságának hiteles történetét. (Folytatjuk.)

Megdöbbentő részletek a halasi nyomor infernójából

Barlangokban élnek és hosszú hetekig nem látnak kenyeret a ruhátlan szegények

Silány napjainkban gazdasági válság dúl és a pénztelenség már-már iszonyúvá váló ténye tombol, mindenki panaszkodik, mindenki jajong és zúgolódik azop, hogy nehéz a megélhetés és hogy ólomsullyal nehezednek vállára a gondok. De közben senki nem veszi észre és neim eszmél rá arra, hogy vannak olyanok, akiknek a lábára nem jut cipő, a vállára nem kerül talán még egy rongydarab sem és felejtik azt, vagy nem is szereznek tudomást arról, hogy bizony sok család van itt Halason a tanyákon, akiknek még száraz kenyér sem jut.

Dantei képzelet és valahogy a Swifft Jonathán tolla kellene hozzá, hogy ebez a hátborzongató témához hozzányúljunk, megtapintsuk és lefotografáljuk.

Hihetetlen valóságok, meleg szobánktól és ha szegényesen is, de

teiltet asztalunktól alig 10—15 kilómétefre élnek emberek, akik nem is élnek emberi életet, akik fáznak, ajkik éheznek és a legborzalmasabb nélkülözést vívják végig Vannak a távoli buckás tanyákon olyanok, akik hetekig mean látnak néha kenyeret és akik agy élnék mint a barmok, homokbavájt barlangokban.

Eszeken kellene segíteni a társadalomnak, ha akad még benne áldor zatkészség, ha él még a szív rezgése és a léleknek a megmozdulása.

Az első kép a központi iskolában vetítette sötét vászonra a nyomort. Kedden történt, hogy Alsóbalotáról felkerekedett egy szegény asszony és magával hozta négy kis gyermekét. Az asszony összeaszott, összetöpörödött, gondokban és nélkülözésekben megrokkant volt. A négy gyermek éhségtől kidülledő szemekkel állt a meleg szobában, ahová bevezették őket. Az anya nem keresett szavakat, nem kutatott kifejezések után, hanem szárazon és nyersen előadta a legelképesztőbb regénytémát. Hogy hónapok óta éheznek, odahaza, magával tehetetlen beteg, rokkant férje van, nem telik kenyérre, hogyan telne beteg férjének gyógyszerre, fütetlen szobában szenvedik át a telet, a gyerekeknek nincs ruhájuk és cipőjük.

A gyerekek nem értettek sokat anyjuk szóáradatából, de ott álltak, mint i élő figyelmeztetés. Lábukon rongyok I voltak keresztülkötve, arcuk és be- í zeik kékredermedve. Elmondotta az i asszony, hogy sokan vannak még j Balotán, akik csaknem az ő sorsukat tengetik végig, majd hirte- j len erőt fogott rajta a ki- I törő elkeseredés, kirohant a karján legkisebb gyermekével, felszaladt az emeletre, hogy leugorjon az ud- : varra. A legszömyübb öngyilkossági kísérletet csak nagynehezen lehetett megakadályozni, összeszedtek kevés , pénzt, néhány ruhadarabot, próbál- í ták megnyugtatni az asszonyt, laki gyalogolt vissza Balotára, hogy tovább tengesse nyomorult életét. Talán az éhenhalásig.

A másik nyomor, képe Alsózsanán található meg

az úgynevezett »koplaló« részen.

A nyomor itt is szinte leírhatatlan. Sivár homok és még silányabb bucka amerre a szem ellát, itt él nagyon számosán sok ember buckákba vájt barlangokban,

szintén kenyértelenül tekintve a holnapok elé. Érdekes, hogy ezek az emberek nem panaszkodnak.

Lassan állati sorba sülyetínek, mint az ismeretlen Magyarországnak egy filmrészlete. Koplalnak naphosszat és éldegélnek az egészségtelen pinceszerü föidbe- vájt veremben.

Az ehez hasonló barlangnyomor-