Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1899-02-19 / 8. szám

Február 19.

*

KUN-HALAS.

1899.

kelt községek jelenlegi forgalma oly csekély, hogy annak igényeit még hatványozott mérvű fejlettségében is képes kielégíteni akeskenyvágányuvasútüzem- képessége. Ezen községek közül több azonban, melyek edcligelé csaknem teljes elszigeteltségük folytán nem fejthették ki a fejlődésre rendelkezésükre álló erőket, ezeknek oly dús tárházával rendelkeznek, hogy azok segélyével képesek az elmaradottság békóiból szabadulva, rövid nehány év alatt pótolni a múltak mulasztásait s ez esetben oly élénk forgalom létesülne, mely — meglehet — erején felül igénybe venné az azt kielégíteni hivatott vasutat.

A jelen s a legközelebbi jövő forgalmi igényeinek kielégítésére, azok előre látható mérvét tekintve, véleményünk szerint is teljesen megfelelő teljesítési képességgel rendelkezik a keskenyvágányu vasút is; minthogy azonban minden vasút nem csak a jelen, hanem a jövő vasútja is kell, hogy legyen, a kérdés eldöntése a jövő igényeinek szempontjából is nagy körültekintést igényel.

A keskenyvágányu vasút hasznosabb s czélszerübb voltára vonatkozó amaz állítás is, hogy az annyira nyilvánvaló, miszerint ennek alapján kétségtelennek látszik az érdekeltség állásfoglalása a terv mellett — úgy látjuk — előlegezése a jövőben remélt meggyőződésnek, mely azonban a hazánkbeli keskenyvágányu vasutak eddigelé rövid múltja, csekély száma s az ezen állítások bizonyítására hivatott adatok hézagossága, hogy ne mondjuk : teljes hiánya következtében, az érdekeltség túlnyomó részében ez idő szerint meglevőnek nem tekinthető. Epen az alig ismert intézmény uj volta, személyes tapasztalat által eddigelé nem igazolt gyakorlati előnyeinek csupán külföldi példák által igazolhatósága, képezik e kérdés sebhető oldalát, mely csupán a jövőre való hivatkozás vértjével fedhető s mely az adott körülmények közt a tartózkodás teljesen elfogadható indokának tekinthető.

Hogy ezen, talán alaptalan kételyek és aggályok eloszlattassanak, czélszerűnek tartanók, ha az engedményesek az érdekeltséggel a hazánkban, a mi viszonyainkhoz hasonló viszonyok közt létesített, ily nemű vasutak előállítási s üzem költségeire, üzemképességére, teljesítményeire, igénybe vételére, dij tételeire stb. vonatkozó számszerű adatokat közölve és ismertetve, az áltatok oly biztonsággal előlegezett meggyőződést megteremtenék s eloszlatnák a bizalmatlanságot, mely a javasolt vasút kiépítésében csak újabb kísérletet vél látni e téren, a melyet azonban a tapasztalat által nem garantirozott siker bizonytalan volta következtében támogatni nem kíván.

Kissé korainak tartjuk, mert a tények most még éppen nem igazolják — legalább hazánkban nem — azon állítást, mely szerint „ a rendes vágányu helyi érdekű vasutak építésének korszaka ez idő szerint már annyira léjéért, hogy ezentúl már helyi érdekű vasutak gyanánt csakis keskenyvágányu vasutak építésére van kilátás és csakis az ilyen vasútoknak van jövője.“ — Véleményünk szerint még hosszú időn keresztül jobbára csupán kilátás marad a keskeny vágányu és rendes nyomtávú h. é. vasutak ezen versenyének ilynemű eldöntése, és pedig azon okból mit már fentebb is említőnk, hogy bár

„csakis a keskenyvágányu vas utaknak van jövő j eV a rendes nyomtávú vasút pedig csak jelennel és múlttal dicsekedhetik, mindaddig mig e jövő egy része múlttá nem válik, a múlt s jelen tapasztalatai biztos támaszát képezendik a szabványos nyomtávú vasút kiépítése tervének.

Hisszük, hogy Hollandia, Belgium és Szászország példája a prospektus idézett állítását igazolja. Nem ismerjük ugyan a hivatkozott országok vasúti hálózatát tüzetesen, mégis azt véljük, hogy nem tévedünk, állítva, hogy ez országok vasut-hálózata már annyira kifejlett, miszerint egy-egy ily keskenyvágányu vasút csak igen csekély kiterjedésű érdekeltség igényeit van hivatva kielégíteni s daczára ez országok rendkívül fejlett ipara, — kereskedelme és mező- gazdaságának, épen mivel ezek minden irányú érdeke a kiterjedt hálózatban kielégítést talál, de egyszersmind meg is osztatik, egy-egy szakaszára a hálózatnak természetszerűleg kevesebb érdek, illetve igény kielégítése összpontosul, mint kevésbé kiterjedt hálózatnál történnék. A csekélyebb mérvű igényt természetesen csakélyebb eszközök is kielégíthetik.

A felhozott példák azonban csak részben felelnek meg a mi viszonyainknak s különösen a szóban forgó vasút viszonyainak. Azon körülmény ugyan, hogy a tervezett vasút által érdekelt vidék ipara, kereskedelme, sőt mezőgazdasági viszonyai is messze mögötte maradnak a például állított országok e téren közismert fejlettségének, látszólag még támogatja a keskényvágányu vasút építésének tervét, mely e gazdasági fejlettség

két ember látott ágyut: az öreg Virágos és az öreg Beliczay. De azért, midőn az Alcser ház előtt sorba felálitott ágyuknak megtekintésére oda sereglettek közül, Kiss Gyergely Antal azt kérdezte a szintén jelen volt H. Imrétől, hogy látott-e már életében ágyút, sebesen oda felelt, hogy: „meghiszem azt“. Nem vette észre Imre bátyánk, hogy ott állt közelében Tóth Lajos meg a fiatal Suhánszky (asztalos legény) az apjával együtt, a kik Schweiczer vásáros hibás elméjű fiának az ijedtségét igyekeztek lecsillapítani, melyet a szegény félkegyelmű Tóni gyerekben az ágyuk látása keltett. De Tónit nem sikerült megnyugtatni, sírva futott haza, folyton azt kiabálva, hogy „jön az ellenség“.

Pedig akkor még nem jött, hanem futott az ellenség.

Imre bátyánkra nézve baljóslatúvá lett a szegény Schweiczer Tóni vészkiáltása. Mert, a mint hirtelen körül nézett, ott állt csakugyan a képzelt ellensége Tóth Lajos, a ki a következő pillanatban ezeket mondotta Imre bácsi szemébe:

— H. uram vagy most nem mondott igazat, vagy tegnap valótlanul állította az Anfang korcsmájában, hogy még nem látott ágyut.

Jó Imre bátyánkkal nagyot fordult a világ, szemébe nézett nehány pillanatig Tóth Lajosnak s csak ennyit tudott mondani, hogy „megállj veszett“ — azzal nyomban indult haza oly gyorsan, a mint csak három mázsás termete megengedte.

Az nap karácsony böjtje lévén, Imre bátyánk, a mint haza ért, négy fontos ezüst gombos kezebelijót a sarokba állította s hozzálátott

a sonkázáshoz, nehogy — mint mondá, — az ebédje hiányosságot szenvedjen. Az elővett süldő sonkának iziben el is látta a baját, vala mint az egészben hóna alá vett czipónak, meg az öt icczés kulacsnak.

A kulacs utolsó kotytyanásánál trombita harsogás hallatszott az utczáról: a honvéd tüzérek vitték az ágyukat az oláh városon keresztül melyrfck főutczájára nyílt Imre bátyánk saluká- teros kapuja. Egy pillanat alatt kinyitotta a kaput s ott állt a küszöbön, figyelő tekintetét az előtte elvonuló ágyukra szegezve s melegen üdvözölve a zúzmarától fehér alakot öltő honvéd tüzéreket.

Mikor az utolsó ágyú is elhaladt, Imre bácsi lehangolt kedélylyel fordult meg a kiskapuban, betette azt maga után s azután annak belső oldalán arra a helyre, a hova vízkeresztkor a három napkeleti király nevének kezdőbetűit szokták felírni, oda irta fehér krétával: „1848. deczembor 24-ón honvéd ,ágyuk mentek Nagyváradra. Éljen a haza! Éljen Kossuth Lajos!, Éljen a szabadság!

Én akkor diák voltam Nagyváradom, nem elég nagy ugyan ahhoz, hogy honvédnek beál- hattam volna, de elég nagy ahhoz, hogy megfordulhattam mindenütt, a hol egy magamhoz hasonló siheder megfordulhatott abban a mozgalmas időbben és abból folyólag hiv emlékezetembe véstem tapasztataimat.

Nagyváradon jártam iskolába, — onnan a húsvéti „Exhortatiók,, harmadik napján haza küldtek, nem csak azért, mivel volt professorom, az azon korbeli fehér papok egyik leglelkesebbje, Panyik László felcsapott honvédnek, hanem, mert a mondott napon, midőn egyik derék

tanárunk vallásos előadást tartott, beállított az osztályba két honvéd e szavakkal: „no fiuk menjetek haza, nem lesz többet iskola, itt mától kezdve mi leszünk s elkezték kifelé hordani a padokat. Tanárunk — Hollósy Bol- oizsár, ki az exhortatiót végezte, még csak ennyit mondott: „Távozzatok fiaim Isten hírével, mert a haza java most azt kívánja, hogy fegyverrel szolgáljunk édes hazánknak,,. Ezzel megáldott minket s mi el- szóledtünk, követve derék tanárunkat, ki elől ment ki az osztályból, de az ajtó előtt a folyosón megállt s ránk távozókra, még egyszer és utoljára, ránk adta áldását.

Szacsvay, Szlavkay, Yattay és Mitter, kik később a piskii hídnál, mint hősök tüntették ki magukat, voltqi azok az akadémiai tanulók, a kik kitűzték Nagy-Váradon az első nemzeti szinü lobogót az akadémiára. Ugyan 6 nekik jutott az a dicsőség is, hogy élükön Spiegel Lajos első éves joghallgatóval, ki nem volt más, mint a későbbi olasz országi csatákban Európa szerte ismerttélett Tüköri ezredes és a kik legelső volt az önkény teszászlóajba beállt akadémiai tanulók közt, a nagyváradi várparancsnokságtól kieszközölték, hogy az önkéntes csapatok fegyvereket kaptak a fegyvertárból.

Es elvonult az édes, tündér álom ... a szabadság, testvériség, egyenlőség geeiusza csókjával illette a magyar fegyvereket . . hir, dicsőség, a világ bámulata járt a géniusz csókjának nyomában. És a mosolygó hajnal, fénylő napvilág nyomában felkelt az éj is — Világos.

Ugyan azon az utón, melyen az első honvéd ágyukat szállították 1848-ban Nagy-Váradra láttam az oroszok által hadi foglyokká tett hon-