Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-08-28 / 35. szám
II. évfolyam. 35. szám. Kun-Halas, 1898. Augusztus 28. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. Fő-utcza 1254. Megjeleli minden vasárnap. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr., 3 hóra 1 írt 25 kr. Nyílttól’: 3 hasábos petit sor 10 kr TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések dija: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Veszély után. I. Lezajlott a nagy csata, utána szegénység kél, sok az áldozat, nagy a vereség ; erély, kitartás szükséges, hogy kiheverje a gazda, mint annyi sok más csapást. Hosszan lehetne rajzolgatni a megpróbáltatás nagyságát, talán még bánatunkra is jótékonyan hatna, ha eljajgatnánk, milyen siralmas a jégverte határ, mily szomorúan panaszkodik a letarolt mező. De ezt nem tesszük, ehelyett arról elmélkedünk, mit tegyünk most, hogy szabaduljunk a válságos nehéz helyzetből, s arról, mint kell gazdálkodnunk a jövőre, hogy egy ilyen csapás ne tudjon minket porba sújtani. Mikor ilyen nagy csapás széditi meg a gazdát, mikor a nyerstermelésre, a gabona, a magtermelésre ilyen halálos csapást mér az időjárás, akkor látjuk be, mily helytelen és mily káros e g у о 1- d a 1 ú gazdálkodást folytatunk mi mennyire nincs semmi számítás, alapos okszerű beosztás gazdálkodásunkban, ki vagyunk téve a szeszélyes sors kegyetlen játékának, és semmi tekintetben nem vagyunk urai a helyzetnek, csikorogva nyikorgva élünk mától-holnapig. Azt modják nics oly szerencsétlenség, a melyben szerencse ne lenne. Ez a mostani szerencsétlenségóriási veszteség; mint szakbecsűsök állítják, 56 millió forint értékű termés van pocsékká téve, vájjon ebben a nagy szerncsétlensógben, tudnánk-e kihalászni valami olyan szerencsét, mely hasznunkra válhatnék, mely erősebbé, biztosabbá tehetné helyzetünket s a mezőgazdaságot némileg kihozhatná az ily veszedelmek zsarnoksága alól. Töröljük le szemünkről a fájdalom könycseppjét, nézzünk szét és a mi hibát felfedezünk, a mi hiányt látunk, a keserű múlton okulva, jövőre hagyjuk el, pótoljuk, vagyis teljes erőfeszítéssel rendezkedjünk b e u g у g a z d á s z a- t u n к b a n, hogy ott, ha egyik forrás bedugul, a másik még mindigszolgáltasson annyi erőt, mely a haladást biztosítsa s a megrendülést, a lét és nemlét kérdését felvető válságot elkerülje. Bármerre nézünk, szomorúan kell bevallanuk, hogy bármelyik birtokos gazdaságát tekintjük az okszerű gazdálkodáshoz szükséges berendezkedést nem találjuk meg. A birtok arányához, a földrajzi fekvéshez, a kereskedelmi vészonyokhoz a talaj minőségéhez arányitva a berendezkedést, a legtöbb helyen oly hiányosnak, annyira aránytalannak helytelennek találjuk, hogy egy cseppet se csodálkozhatunk azon, ha egy nagy csapás azt a kérdést teszi a gazda elé. „No most mit teszünk, hogy élünk meg egy éven keresztül, bedugult a forrás.“ Ezt az állításomat bőven igazolja, megczáfolhatatlanul indokolja az, hogy hazánkban a mezőgazdaságnak főjellege még mindig nyers t e r m e 1 é s. A jó szerencsének, a kedvező időjárás szeszélyének van kiszolgáltatva egész gazdaságunk. A mi gazdászati bölcsességünk abban foglaltatik össze, hogy a föld adjon jó termést, és mi teljes erőnkből azon fáradunk, hogy ez a termés úgy nyers alakban, az utolsó szemig elfogyjon, mikorra jön az uj termés. Fődolog, hogy a magtár üres legyen. Ennek aztán megvan az a szomorú következménye, hogy a gazda ily jégverés után úgy jár mint a sánta ember, kinek eltörik a mankóját. Nincs semmi arány a mi gazdálkodásunkban, egyik ágat nagyon is műveljük, elhanyagolva a többit egészen, nem mi alkalmazkodunk a fogyasztó közönséghez, a kereskedelem járjon a mi kedvünkbe, ő legyen a mi szolgánk. Ha ebből a mostani nagy szeA „КЖ-HALAS“ TÁROZÁJA, Éjjelenkint. * S Ejjelenkint gyakran nyugtalan az álmom. Sebzett, fájós szívvel ablakom kitárom: Fenn az égen egy-egy halvány csillag rezdül; Égő orczáimról egy-kót könny leperdül . . . Ilyenkor megjelensz hűtelen kedvesem, Csalfa két szép szemed ismét látni vélem . . . Látom: kínos éltem . . . feldúlt boldogságom . . S nem tudok pihenni. Kerülget az álom. Szivszorongva várom a pirkadó hajnalt Kicsiny fülemile csattog nekem szép dalt; A hold elveszíti szép ezüstös fényét, És a nap felváltja az éj sötétségét. Dereng a napsugár .. . Bevilágít hozzám, Szánakozva nézi könnyben ázó orczám. Valami sejtelem elűz, ki a rétre. Gyógyulást keresni megsebzett szivemre. Künn a réten fü, fa, minden virág éled; Gyönyörködve nézem e költői képet. Lelkem e szép képpel lassankint megtelik: S kinzó, fájó sebem, enyhitni segítik . . . Schaffer Károly. Ilonka. A beláthatatlan óceán : kicsinyke vízcsepp, az a kéklő hegy, a melynek vállain pihenni szo- > kott a lomha felhő: porszem, a nap távolsága: csak egy arasztnyi .... a képzeletnek. S most megállít ez a parányi halom, a melyet átléphetnék, ez a kis deszka darab, a melyet kitörhetnék. Ez a kis halom: a te sirhaimod, ez a kis deszka darab: a te sírkereszted. Megállók a holtak birodalmán s csodálom itt az — életet. Itt él a hit kegyelet, a lemondás, szeretet és a fájdalom. ... él minden. Néma sir. Minő rossz metafora! Mily hangosan beszélnek ezek a rögök, imbolygó virágok, rezgő fűszálak! Miről beszélnek, miről regélnek ? * * * .... Tavaszszal volt, a mikor mosolyg az ég, virít a rózsa. Nem ott fenn kerestem én az eget, a hol a nap ég, a csillag tündököl, — de a te szemeidben; nem bámultam a kert rózsáját, — csak a tiédet ott az arcodon. Mintha felhő takarta volna el a palástjával az eget, mintha csípős őszi szól száguldott volna keresztül a tájon s letépte volna rabló kezeivel a rózsát. Az ég mosolygott, — de nem az én egem, a rózsa virított, — de nem az én virágom. Köhögni kezdtól. De mi különös van abban? A jó öreg Csupor néni is — mint mondá — igy köhögött, mikor boldogult férjét, a járás- birót temették, — a második, sőt a harmadik férj temetésén szintúgy; mikor pedig a még nem boldogult Csupor bácsival tartotta a lakodalmát, ismótíen csak köhögött s megeshetik, hogy ha Csupor bácsit temetik ( mitől isten mentsen mert gyenge szive nem bírná el azt a tenger bánatot) még mindig köhögni fog. Nem kell mindjárt kétségbe esni. Naplemente után, esti harangszókor egy pohár jó herbateát kell inni, melegen betakarózni: — reggel, mikor felébredünk, már csak úgy beszélünk a köhögésről, mint a mesebeli királyfiról: „egyszer volt hol nem volt. . . .“ De te, imádott angyalom, biz reggel is köhögtél. Elhivatta jó anyád a doktor urat. A doktor úr orrára illeszté a pápaszemét, megvizsgált, letette a pápaszemét s türülgeni kezdte a szempilláit. — Nem jó ez az okulárium egy numerussal gyengébb kellene, könnyezik ettől a szemem. A te anyád pedig átment a szomszédos szobába, oda borult szegény ej hunyt atyád képe elé: ott sirt, ott zokogott, hosszan keservesen. Olyan fenséges volt az a jelent! Mintha a „Mater dolorosát“ láttam volna a vérrel áztatott kereszt talapzatánál. О észrevette az orvos aggódó arczán, hogy nagy a te bajod s nem az okulárium csal köny- nveket a doktor ur szemébe.
