Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-31 / 31. szám
II. évfolyam. */ 31. szám. Kun-Halas, 1898. Julius 31. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Fő-utcza 1254. Megjeleli minden vasárnap. TÁRSÁDALII hetilap. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr., 3 hóra 1 frt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr К ü z é r d e k. Aktuálissá vált a város ügyeinek rendezése. Mert. bogy ez időlcg a mostani állapotok sok kívánni valót hagynak fenn. — az bizonyos. Mintha olyan könnyüvérűség, felületesség, olyan „Pató-pálizmus“ uralkodnék a kedélyeken, széltében midenütt. Meghallgatjuk a jót, de nem gondolkozunk rajta. Nem mérlegeljük az eshetőségeket, — borzadunk az újításoktól, az eszméktől, mint a hideglelős a naptól, a melyre nyavajáját várja. Nemhogy gyógyítanánk a régi bajt, nemhogy orvosolnánk, hanem hideglelős semmittevéssel várjuk a baj bekövetkeztét. megújulását. Nem jól van ez igy. Ozéioknak, eszméknek kell az embert lelkesíteni, trenrcsak mint egyedet, hanem mint a nagy társadalom tagját is. A kitűzött czéltól pedig elállni, lemondani, a kivitelbe ütköző akadályoktól megrettenni s gyámoltalan módon a semmittevés puha párnáira dőlni a helyett, hogy dicsőségét és élet czélját a köz nehéz harczaiban keresné: az emberi méltóság, emberi rendeltetés leala- csonyitása, megtagadása az emberi lényeknek. melynek örök törvénye: küzdés önmagáért és önmagával. Küzdelem nélkül nem teremnek babérok, tétlenséggel positiv eredményt elérni nem lehet, saját magától semmi sem születik. A mit az ember vár, a mik boldogulásának feltételeit képezik, azokat az embernek önmagának kell megteremtenie és pedig küzdés, nehéz küzdés és áldozatok árán. Közéletünk pangásának egyik oka épen abban rejlik, hogy a közjóért senki sem akar síkra szállni, hogy a magán érdek közérdek fölé emelkedik s mindenki csak saját óhajaival törődik s a város ügyei érdektelenül hagyják. Az a kis minoritás pedig, a melynek lelkében él a közjó iránti érdeklődés, megbénittatik a nagy közönség, a tömeg érdektelensége által. Pedig soha sem volt városunknak nagyobb szüksége, mint most. arra, hogy vállvetve, egymást támogatva, munkáljuk ki azt, a mi városunk érdeke, tehát a mienk is. A legközelebbi múltban s a jelenben, oly aktuális kérdések forogtak és forognak szőnyegen, melyeknek kedvező megoldása, városunk lét kérdését képezi. Mi kötelességünkhöz képest, nem is késtünk a tárgyak kiváló fontosságára a közfigyelmet felhívni, kifejtettük érveinket, rámutattunk a módokra és eszközökre, a hogyan és miknek segélyével a kérdések sikeresen megoldhatók. És az eredmény — néma hallgatás, a legridegebb közöny, mintha csak süket füleknek kiabáltunk volna. Mintha csak kiveszett volna az emberekből a köztudat, mintha csak nemesebb érdeket a saját érdekénél senki ismerni nem akarna. Ha a közérdek találkozik egyesek közvetlen magánérdekével, akkor akad a jó ügynek pártfogója, nem ugyan azért, mintha a jót, ezt a közérdeket, köztekintetből óhajtaná, hanem azért, mert ezekkel a saját érdekét mozdítja elő. Szóval a közügyek terén is a legrútabb önzés ütötte fel hydra fejét. Ha azonban a közérdek senki közvetlen magánérdekével nem találkozik, akkor hadd vesszen. Mit gondol vele valaki ? Nem bolond ember az, aki drága * * • fénylő „szentjános bogárkák“ a különben is gyö• nyörii képet oly remekké teszik, melynél szebbet látni, talán sehol sem lehet. A kép bájosságát emeli az, hogy nincs benne semmi mesterkélt, mert ezt maga a természet festi, erdő, mező, patak, mind úgy vannak a mint a természet megalkotta, nem látni mesterkélt gyalog- utakat, sem rendszerben ültetett erdőket, avagy szabályozott viz medreket és mégis oly szép, oly isteni az a természetes rendetlenség. Lehetetlen az embernek meghatottság nélkül szemlélni. Egy-egy csendes, holdvilágos éjjelen, valamelyik szaladó hegyi patak partján, melyben a pisztrángok és kecsegék százával játszadoznak, tudva hogy nem bántja őket senki, vagy egy patak-malom gyorsan kelepelő kerék zúgását, vagy a hegyekben kecskéket legeltető török „fütykomandó“-ját hallgatva, órákig eltudtam nézelődni anélkül, hogy betudtam volna telni a nézéssel. Elgondoltam, hogy ennek a még ma is félig vad népnek szivébe maga a természet oltja be azt a tiszta, kiirthatlan hazaszeretetet, melynél talán egyéb nemesebb, gyöngédebb érzelme nincs is s melynek bármikor oly szívesen hozza áldozatul életét. A hol a természet ilyen isteni pompában mutatja a maga fenségét: ott meg kell születni a hazaszeretetnek, fel kell oldódni a legkórgesebb szív jegének is s szeretni kell azt a hegyet, völgyet, bórczet, patakot, mely ugyan nem ad dúsan termő arany kalászokat, liánom a melyeken ember feletti erőt és szorgalmat kell kifejteni, csak hogy magát az ember az éh haláltól megmentse, de a melyekben ösz- tönszerüleg is az Istent látja megnyilatkozni. Es ennek a népnek bámulatos a hazaszeretete. Nem hallani attól egy zok szót sem hazája ellen. Pedig, merem tapasztalatból állítani, A „КЖ-HALAS“ TÁRCZÁJA. Boszniáról. Irta : Eozics Zoltán. Abban a reményben teszem papirosra két Ízben huzamosabb ideig való tartózkodásom alatt Boszniában szerzett tapasztalataimat, hogy talán lesz közöttük egy, vagy más, melynek elolvasásában eltöltött időt, e lapok t. olvasói nem fogják tőlük sajnálni. Nem útleírást akarok adni, mert tapasztalataim sokkal hézagosabbak, sem hogy erre vállalkozhatnánk nem is tettein tapasztalataimat azzal a mindenre kiterjedő figyelemmel, mint a gondos utleirónak mindig szem előtt kell tartani, hanem csupán egy általános képet tudok és akarok festeni, olyant, a milyen én előttem ma áll s ha e kép hézagos lesz, ha még a körvonalak is nagyon homályosak lesznek, úgy igen kérem a t. olvasókat, legyenek irányomban szives elnézéssel, s ha neheztelnek is e miatt reám, oszszák meg neheztelésüket a „redaktio“-val, mely—-kérésem daczára — nem akarta elengedni nekem a „bosnyák tárczát.“ Mikor Boszniát általánosan jellemezni ki- vánom, nem tudok rá alkalmasabb jelzőt találni, mint azt, melylyel az édes hazánkból oda szakadt s bornyu és „marschadjustierung“ alatt görnyedő bakáink felruházták, t. i. görbe ország. Hogy a talaja csakis görbe, melyen még a legnagyobb városait sem véve ki, nem tehet az ember 15—20 lépést sik területen, hogy mindenkinek az egész élete hegymászás, akár a lakására, akár a kávóházba, akár a vendéglőbe vagy bárhova menjen, azt fájdalmasan tapasztaltam. (És még sok más tekintetben is görbe.) A benszülött bosnyákok és törökök, persze hogy oda sem néznek neki, de nem úgy a tőlünk odaszakadt magyar, a ki, hacsak nem tót, mig álmában sem látott akkora hegyeket. Mintha csak a természet is elakarta volna választani éles határral édes hazánk földjét Boszniától, úgy áll a geographiai situatio. Boszna- Bródig ugyanis, mely tudvalevőleg az utolsó állomása a magyar államvasutaknak. Boszniába vezető vonalán, s melynél Bosznia kezdetét veszi, néhány csekélyebb emelkedést leszámítva, hegyet sem látni, innen azonban és pedig rögtön, amint Bródot a „bosznia-herczegovinai állam- vasuton“ elhagyja az utas, kezdetüket veszik azok a hegylánczolatok. melyek azután szakadatlanul kisérik Bosznián és Herczegovinán keresztül egész le a Horváth tenger partig. Hanem az bizonyos, hogy gyönyörű látványt nyújtanak ezek a hegyek. Legnagyobb részt erdővel vannak koszorúzva, ahol az erdő hiányzik, ott vagy 2—В faépület (melyet már itt falunak neveznek), vagy pedig egy-egy tábla dúsan termő ültetvényes, búza, vagy kukoricza föld van. Tavaszszal és nyáron igen bájos, változó képet nyújtanak ezek a nem ritkán 8—400 méter magasságban levő zöld termő táblák, közben egy-egy régi vár omladékkal, vagy magánosán kiemelkedő keskeny, égig nyúló,sziklával. Majd szebbnél-szebb vízesések, gyorsan rohanó hegyi patakok tűnnek elő, melyek a tájékot bámulatos széppé és változatossá varázsolják. Tapasztalt turistáktól hallottam, hogy Bosznia természeti szépségben túl tesz a Provenceu is. Este meg épen megkapó gyönyörű panorámát ad e tájék. Azokból a hegy oldalakra és hegytetőkre elszórtan épült házak ablakaiból kipislogó fénysugarak, a hegyoldalakban százával repkedő,
