Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1891-06-07 / 23. szám

iktól, de hát elvégre ez ósdi intézkedésnek van némi alapja abban, hogy ők építették, ők tartják fent iskolájukat a más vallásuak legcsekélyebb hozzájárulása nélkül.

Mindazonáltal megvagyok győződve, hogy ha helyben hasonló katholikus jellegű intézetünk volna: abba a mi bitfo- lekezetünk fiai tömegesen tódulnának még akkor is, ha a tandíj csakoly magasra volna szabva, mint idegenek és másvallásuak számára jelenleg itt a református főiskolában.

Mert érezzük mindnyájan, hogy a a műveltségre, tudományra képzett férfiakra nekünk is ép oly nagyszükségünk van, mint a protestánsoknak.

Nem kellene tehát irtóznunk se a magas tandíjtól se pedig az ördögtől, hogy elvisz bennünket, hanem két kézzel kellene megragadnunk az alkalmat és módot, mely számunkra kínálkozik arra nézve, hogy szellemi előnyök tekintetében más vallásit lakostársainkkal minket megillető polezra könnyedén juthassunk.

Annyival is bátrabban lehet pedig élnünk az alkalommal, mert az az egy bizonyos, hogy a halasi gimnáziumban — bár ez felekezeti — oly szabadelvű módon taníttatnak és neveltetnek gyermekeink, hogy az által más felekezetek érzékenységének megsértése a legtávolabbról sem föltételezhető.

Ha azonban mégis sérti a felekezeti érzékenységünket, vagy büszkeségünket az a tudat, hogy a mi fiaink protestáns földön tanulnának meg járni a szellem országában : hát vegyítsünk a közé a kálvinista föld közé egy kis katholikus tömjént is.

Cselekedjük meg, hogy nekünk is legyen részünk abban az iskolában. Épen most nyílik erre a legkinálkozóbb alkalom. Módunk is van hozzá.

Van a mi külön katholikus közbirtokosságunknak egy külön katholikus

Junius 7. __ ____ _

Oly hirtelen megrohanással és határozottsággal tettem fel a kérdést, hogy nem bújhatott ki a felelet alól. Pirulva és szem-lesiitve rebegó e szerény szavakat:

— Még egyszerte sem. Én csakis hires embert tudnék szeretni. — Megértette?

— Angyal! hogyne értenélek meg én.

Csak neves Íróvá kell lennem s ő az enyim.

— A gyors-vonat már Budapest felé röpített. Felkerestem egy protezsáló erényeiről hires irót, régi ismerősömet.

— Méltóztatik még rám emlékezni?

— Sajnálom, nincs szerencsém.

— Dehogy is nem! Hát eltetszett volna már feledni, hogy ezelőtt valami 15 esztendővel beállítottam önnek Duna-utczai lakására — egy kötetre menő verssel?

— Hát biz’ az nem épen tegnap volt. De meg ha arra a tömérdek emberre, a ki hozzám kötetre menő verssel beállít, mindenre vissza tudnék emlékezni, olyan ismeretségem lenne, hogy bátran beállhatnék titkos rendőr-főnöknek.

— Legalább nagyobb jövedelemre tehetnék szert.

— Hát csakugyan? Oly sokan járnak Önhöz a serdülő irók közül.

— Özön. Nincs annyi tarka — virág a mezőn, füzfa-sip a hazában, mint fűzfa poéta.

— De engem csak nem néz Ön fűzfapoétának ? Ekkora szakállal!

— Óh, kérem, fűzfa-poétának is megnövesztheti az idő.

— Az eszét; nemde?

— Yilágórt se, hanem — a szakáiét.

Már láttam, hogy jövendőbeli pátrónusom

sehogysem akar eszmélni közös múltúnkra. Átcsaptam hát a jelenbe.

— Lássa Tekintetességed! én egy jónevii vidéki lapnak vagyok most a segéd-szerkesztője.

része Páka pusztából. Adjuk oda ennek még fent álló jövedelmét arra a nemes czélra, épenugy mint ahogy református atyánkfiái odadták.

Ezzel aztán talán a tandíj kérdést is egy csapással megoldhatnánk. Azt hiszem nevezetesen, hogy ily adományozással szemben — ha p áne jó példával az izraeliták is követnék — a református iskola föntartói habozás nélkül hozzájárulnának ahhoz az óhajtásunkhoz, hogy a beiratási és tandíj minden vallásfelekezetre nézve abban a minimumban állapit- tassék meg, a mely a helybeli ref. növendékekre nézve eddig érvényben áll.

Ez egy becsületes alku-kötés lenne az „adok, hogy adj; teszek, hogy tégy“ elve alapján.

De hogy egyébiránt a főiskola építését anyagilag előmozdítani nekünk katolikusoknak is erkölcsi kötelességünk, annak bizonyítására végezetül Toóth János által megirt „Halas történetéről“ elég legyen csak a következőket idéznem:

„1769-dik esztendőben felséges Mária- Terézia királyné rendelése mellett a romano catholikusok e városba lakosoknak behelyeztettek, akiknek templomhelyül megvétetvén Тагу István akla. Május 15-én a templom szegletköve letetetvén, amely a felséges kamara költségén épült ugyan föl: mindazáltal eléggé részesültek a honi református lakosok, a téglák, fenyők, kövek hordása és napszámok tetele által a templom épités terheiben.“ Továbbá: „1755. esztendőben a catholikus lakosoknak örökös szántó és kaszáló földek osztattak.“ — a közősből.

Nohát legyen a halasi gimnázium is közös kincs ; de terhei is legyenek közösek ! Pgy katholikus.

KUN-HALAS.

A kimaradott földek.

— Megjegyés a megjegyzésre. —

T.szerkesztőm! A „Kun-Halas“ legutóbbi számában Interpelláció ezim alatt Sándor Imre ügyvéd és városi képviselő urnák a város nevére telekkönyvezett s a tanács á tál a közbirtokosság tulajdonának állított külterületi földek tulajdon- jogi viszonyainak felderítése tárgyában a városi polgármester úrhoz intézett kérdését a szerkeszTudok vezérczikket Írni, --ha megmondják: miről, vagy pedig megmagyarázzák a „körben,“ hogy hogyan.

Tárczairásig ugyan meg nem szálltam le: — azt elvégzik a helybeli gimnazisták; én pedig megbírálom. Ha nevetni lehet rajta, kivált ha valakin: „akkor megy“; ha sokat okoskodik: papírkosárba vele. A bölcselkedés nem a nagy publikumnak való.

A híreket egész birlap-irói könnyedséggel szedem össze. Rászoktattam az atyafiakat, hogy, aki ki akarja magát tétetni az újságomban, az vesződjék a megfogalmazásával maga. Kivétel alá jönnek a keresztelők és kedélyes disznótorok. Ezeket magam is összetákolom — egy potya-vacsoráért. •— Továbbá: szintén kivétel alá esnek a gyilkos és gyújtogató urak, akikuek hirük- nevíik közzétételét rendesen a kapitányi hivatal szokta eszközölni; — amennyiben az intelligens urak szerénysége tiltja, hogy szereplésük a nyilvánosság elé hozassék.

— Dehát ■— e szerint — ez nem egészen lapszerkesztés, ha mindent más ir; — fejezte ki kételyét nagynevű pátrónusom.

— Bocsánat! — vágtam szavába. Megpróbáltuk mi ezt úgy is, ahogy kell. Még pedig kezdetben tárgyilagosan, a személyeskedés teljes kizárásával. Csakhogy ez a tálalás a közönségnek nem smakkolt. Sovány a falat: tráncsi- rozzunk fel minden héten valakit: — máskép nem fizet elő, mert ő a pénzűért mulatni akar. Különben is egy hírlapnak épen az a hivatása, hogy a társadalom érdekében nyílt háborút folytasson, háborúban pedig muszáj sebeket osztogatni.

Csakhogy ekkor meg a sebesültek omoltak meg — és még egy légió atyafi.

Mi aztán beláttuk, hogy lapnak legelső hi1891.

tőség zárjel között oly értelmű magyarázattal toldotta meg, „hogy illetékes helyen tudakozódás folytán nyert értesülés szerint a dolog körülbelül igy áll, hogy az a kérdéses homokterület a közbirtokosság tulajdonát képezte, a helyszíneléskor azonban tévesen a város nevére telek- könyveztetett.“

T. szerkesztő ur engedőimével ón ezen illetékes helyen nyert téves értesülését óhajtanám helyreigazítani; ugyanis a megtörtént tó nyék, úgy jegyzőkönyvi és levéltári adatok szerint a dolog úgy áll, hogy azok a határban szerte levő földek a tagosítás előtt csakugyan a közbirtokosság tulajdonai voltak, azonban a közbirtokosság emlékezet szerint a közös tulajdont képező határterületnek a „küszöbig“ leendő felosztását határozván el, a további közös birtoklás, megszüntette, a többek között úgy határozvánt hogy a város használatára a fehértói erdőt és környékét a felmérés esélyei szerint kihagyja. — A tagosítás és felosztás közben hogy-hogy nem a határ különböző részeiben kisebb-nagyobb szelet földek kimaradoztak, mely földek azután mint uratlan dolgok egyik-másik birtokos-társ által használtattak, — a közbirtokosok saját illetőségüket megkapván, további közös ügyet teremteni senkinek eszébe sem jutott. — Hanem a tagosítás befejezése után a hiteltelekkönyvek felvétele rendeltetvén el, a telekkönyvi utasítások szerint minden darab földnek tulajdonilag valaki nevére kellett helyszineltetni, ekkor jött azután kérdés alá, hogy azok a kimaradott földek, kinek a tulajdonait képezik, akkor a város ügyeit intéző 1861. évben visszaállított birtokos lakosokból választott, s úgy emlékszem „Gazdasági gyülés“-nek nevezett hatóság ezen kérdések tisztába hozatalára, a kihagyott földek jogi természete megállapítására s ekként a város vagyonának rendbeszedésére az akkori intelligens elöljárók és gyűlés tagokból egy bizottságot küldött ki, mely bizottság küldetésében eljárván, munkálatát beterjesztette a gyűlés elé: ezen munkálat az 1866. vagy 1867-ik évről a városi levéltárban feltalálható — (én legalább több évvel ezelőtt még láttam). —- Ezen megvitatott munkálat és jelentés alapján rendelte el a gyűlés ezen kimaradott földeknek a városi vagyonok közé leltározását, s a tulajdonjognak a város nevére helyszineltetését helyeslő tudomásul vevőn, tehát nem téves helyszínelés, hanem az illetékes hatóságnak a volt birtokosság intentiójának megfelelő törvényes intézkedéséből vétettek fel ezen ingatlanok a város nevére.

Ezen időtől fogva ezen földek folyvást a város vagyonúiul leltározhattak, s a melyeket a városi mérnöknek sikerült a természetben fel is

vatása ■— megélni. Eszünkbe jutott pedig az egyszeri szamár-hajtsár históriája, aki mikor már megunta a közönség gáncsát, oda adta az ostort a publikum kezébe: „kormányozzátok ti.“

— Mi is igy tettünk. Most úgy ir a publikum maga magának, ahogy akar. — Nincs is annyi „NyiU-téríl a világon sehol, mint a mi közlönyünkben.

Ilyen ügyes taktika már csak megérdemel még ide fent, a budapesti szerkesztőségekben is egy kis figyelmet.

— Hát mit akar volta-képen?

— író akarok lenni.

— írnokot akart tán mondani. Ügy megtévesztette a kilincset: a szomszédban a megye-ház.

— Nem jól értett meg uram. Un nem diurnista: — skribler akarok lenni.-— Azt már jobban értem. Hát aztán ért-e hozzá? Ismeri-e a nyelveket?-— Furcsa lenne! Hisz a legutolsó szedőgyerek is kinevetné nálunk az embert, ha még annyi irodalmi ismeretre sem tett volna szert, hogy nyomda alá kutya-nyelvekre szoktak Írni.

•—- Nem a kutyanyelveket'órtettem ón.

— Hát? Disznó nyelvet, marha nyelvet; vagy tán kolibri nyelvet? Olyat is ettem már szoarékban.-—Eh, nem megenni való nyelvek azok:

— német, franczia nyelvek!

— Ilyeneket kérem még nem ettem.

—• No, lássa, pedig akadémikus is inkább lehetne, mint iró e nyelvek nélkül.-----------így nem lettem tehát én iró.

Pedig csak épen két olyan nyelven mull, amilyenekbe még csak bele sem is kóstolhattam soha, nem hogy ettem volna.

К i a m a n ó.