Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-01-04 / 1. szám
Január 4. KUN-HALAS. 1891. ség pl. moly az adóügyek összevisszasága s a birtoknyilvántartás rendezetlen volta miatt a lakosságra hárul, olyan megszokott dolog már, hogy szinte az tűnnék fel furcsának és kényelmetlennek, ha mindenki pontosan és kellő időben megtudná, hogy mennyi az adója. Azt a vesződséget és munkát tehát melylyel ennek a dolognak rendbehozatala jár, minek venné magára valaki ? A város népoktatásának ügye a vármegyében a legutolsók között áll. Miért? Némelyek azt mondják, hogy csak a tanfelügyelő rosszakarata tünteti fel ilyenül. E kifogásnak azonban hitelt adni nem lehet. Népoktatásügyünk hátra van azért, mert annak rendbehozatalával eddig nem törődött senki. Mikor egy- egy felsőbb hatóság e miatt felförmed és fenyegetőzik, hogy ha a dolgon nem segítünk, majd igy meg úgy: akkor csinálunk valamit, hogy tessék lássák, hanem hogy a bajt gyökeresen és alapjában orvosolni akarnók, arra még csak hajlandóság sem mutatkozik. A múlt években valaki (gondolom az illető tisztviselő) előhozta a közbiztonság rendezésének szükségességét. Volt is aztán szó róla vagy egy hétig, de aztán a vita abban élesedett ki, hogy az éjjeli őrök dudáljanak-e vagy ne. Elhatároztatván, hogy dudáljanak, ezzel letűnt a napirendről az éji rend kérdése. S hogy közbiztonságunk most olyan a milyen állapotban van, az valószirníleg annak köszönhető, hogy a régi hires zsiványok lassankint elhalnak, s még eddig nem nevekedtek újak helyettük. Városunk a j á r v á n у о к fészke, s nagyon hihető, hogy valamint a kolera Indiában keletkezik s onnét kiindulva járja be aztán a világot, azon módon a typhus főfészke Halason van s innét indul ki időnként körútra az országban. — Maga buksi. Hát egyszerűen azért, mert a budapesti gyorsvonat megáll ugyan Önöknek is, de a tejet, azt már nem adja le. A gyorsvonat mozgó postája azért „mozgó“ posta, hogy elmozogjon a maguk orra előtt. Az már csak fütyül Halasnak. így tesz ni: . . . Rózike e szónál egy csókolni való — fügét mutatott. Levélről leven szó és fügét tapintván a szem: eszem villanyos szövőszókjón e két tárgy fogalma hirtelen oly művészi szójátékká szövődött egybe, hogy egy pillanatra a bibliai szent fügefa levelet véltem magam előtt káprádzani égi fényességben, melyet is — megismervén az én szülő városom szégyenét — hamarosan a kíváncsiságom elé teríték. Vagyis nem kérdezősködtem tovább „államtitkok“ után. Még az éjjeli vonattal hazarándultam, és itthon álmodtam a Rézike felől reggeli 9 óráig. Hanem ekkor aztán ugyancsak furcsára ébredtem sábeszi álmaimból. Ekkor kézbesítette t. i. gyorslábú Gyenizse Merkuriusunk azt a Szabadkára benézett ajánlott levelet. Abban pedig ez vala Írva: „ózimbora! Számításom szerint e sorokat este 6 órakor már olvasod. Az éjjeli vonattal jöhetsz. Hozz magaddal egy százast. Nekem most épen egy fityingem sincs. Ha te nem vagy otthon; jöjjön a „társad“ — de szintén száz forintod magával. Tudod, hogy álmaim mindig teljesülnek. Most is álmodtam: 68. 36. 84. 86. 11. Öt szám. Bizonyos, hogy kijön a bécsi húzáson. Játszunk egy kis Farkas Menyhértet — mutyi- ban. 480 ezer forint fele 240 ezer. Ez mind a tiéd. Ne feledd, hogy szombat délelőtt 9 órakor már zárlat vau. Akkorra itt legyen valamelyőtök a pénzzel. Máskép szörnyű napra ébredünk az álomból. Szervusz! barátod: Rákóczy Pinkász.“ Mindenki tudja, hogy ez mitől van: a posványtól, mely a város mellett, sőt a város közt elterül. De ámbár, hogy ezt mindenki tudja, azért senkinek esze ágában sem fordul meg, hogy ezen segíteni kellene és lehetne. Stb. stb. Persze, hogy az ilyen dolgokat nem lehet elintézni egy-egy akta alakjában, melyet az ember kedélyes beszélgetés és szivarozás közt a hivatalban átfut, s aztán signaturájával ellátván, az elintézettek közé helyezi. Ezen és ehhez hasonló számos ügyek rendbehozatala buzgó és kitartó munkát kívánna, s azontúl erélyt és némi lelkesedést, meg olyan ambitiot, mely érdemes feladatok megoldására kedvvel vállalkoznék. Erre volna szükség városunk ügyeinek intézése körül. S helyzetünkben bizonyára nem volna bámulandó, ha nem a pályázó tisztviselő adna programmot a választóknak, hanem ez utóbbiak állapítanák meg a programmot s azzal a kérdéssel keresnének pályázót az egyes állomásokra : vállalkozol-e ezeket végrehajtani vagy nem ? * ^ ^ A hóemberek. — „А В C“-beli naiv olvasmány nagy gyerekeknek. — Aladár és Béla igen jó barátok voltak. Szülőik háza egymás mellett volt, s a két fiú mindig együtt játszott azon a térségen, mely a két úri ház előtt elterült. Játszani azonban csak akkor szoktak, midőn már iskolai feladataikat rendesen elvégezték. Mert mindakettő igen szorgalmas és jó tanuló volt. A tanító ur igen szerette Aladárt és Bélát. Mivel mindig jól tudták leczkéiket és engedelmesek voltak, a tanító ur megdicsérte őket, és igy szólt a többi tanulókhoz : — Látjátok Úiaim, mily szép a jó magaviselet és a szorgalom. Kövessétek ti is e társaitok példáját, hogy örömére legyetek szerető szülőiteknek és a jó Istennek. Mikor pedig a többi tanulók páronként elmentek az iskolából, a tanító ur ott tartotta Aladárt és Bélát egy kis ideig és igy szólt hozzájuk : A többit tetszik érteni. Rákóczy barátom nem inában nagy hős az álmok országában. Az öt szám csakugyan kijött. Tessék megnézni Kohn kollégám boltja előtt. Ott van a tábláján, a mi nekem most már fekete tábla. 240 ezer forintom oda! Ez ennek csakis egyesegyedii! az az oka, hogy a gyorsvonat postája fügét mutat Halasnak. És még ez lett volna az egyetlen — — „vigasztalásom.“ Ha én nem, legalább a testi lelki barátom se nyert. De még a vigasztalás angyala is fügét mutatott tegnap már nekem. Akár most már mást se áruljak a boltomban. Óh én szerencsétlen fügekereskedő ! Mintha minden káposztakövem a mellemre kívánkozott volna! . . Tegnap, mondom, megint kaptam egy levelet Budapestről. Persze az is tegnapelőtt volt feladva. Ez meg igy szól: „Hallja az ur! Az ur nem ajándékozott meg rongyos bizalmával egy rongyos százas erejéig. Nem is kell. Kaptam mástól. Nyertem is vele 480 ezer ropogós forintot és egy vérbéli földi angyalkát ráadásul. Hiszen tetszik tán ismerni bizonyos Goldfinger Rézit Szabadkárul. Nos, a kisasszony elég okos szivü arra, hogy megcsináljon velem egy ternót az élet nagyi utriján. Már válaszolt is, hogy elfogadja kezemet, szivemet, ami önnek nincs, mert ön egy nagy — szamár. Ezt Írásban és tanú előtt jelenteni ki, hogy ha beperel: vissza ne tagadhassam. Áldozhatok a ternóból 5 pöngöt a becsületsértésért. Rákóczy Pinkász s. k. Előttem: Szőke Barnabás mint tanú.“ — Kedves fiaim! Ma megdicsértelek benneteket, de azért el ne bízzátok magatokat. Csak azért tettem ezt, hogy a többi gyermekek elé, kik nem oly u r i gyermekek, mint ti, példaképen állítsalak benneteket. Ti, édes fiaim, azért mert jók vagytok, mert egymást és társaitokat nem bántjátok, mert egymásra és társaitokra nem hazudoztok és nem vádaskodtok, — ti azért még nem érdemeltek dicséretet, mert ezt nektek igy kell cselekednetek azért, mert úri gyermekek vagytok. Ti már otthon szülőitektől látjátok, hogyan kell magatokat egymás iránt szépen, illedelmesen viselnetek. A többi n e m u r i gyermekek előtt csak azért dicsértelek benneteket, hogy azok se legyenek egymás iránt és mások iránt durvák. De azért el ne bízzátok magatokat fiaim. Most elmehettek szépen haza. Ezen idő óta a nem úri gyermekek iparkodtak mindenben Aladár és Béla példáját követni ; egymással barátságosan bántak, egymásra nem hazudoztak, nem vádaskod- t a k, egymás ruháját, arczát be nem pisz- k i t о 11 á k, göröngygyei, sárral nem dobálóztak. A tanító ur igen örült az ő jó gyermekeinek. * Egyszer télen nagy — nagy hó esett. A gyermekeknek épen akkor nem kellett iskolába menniök, mert karácsonyi szünidő volt. Aladár és Béla együtt játszottak a hóban. Hólapdákkal próbálgatták, hogy melyikük bir magasabbra dobni. Bélának egyszerre valami eszébe jutott. — Tudod mit, Aladár, csináljunk hóembert! — Jó lesz, jó lesz — feleié Aladár — csináljunk hóembert! — Ide állítsuk jobbra a rácsajtó mellé — mondá Béla — és csinálunk neki szép szakállat, nagyot. — Nekem nem kell szakállas hóember, — szólt Aladár — és ide állítsuk ball* a, úgy szebb lesz. — Azért is jobbra, és szakállas ! — Azért is balra, és nem szakállas! — Akkor én nem játszok. — Én sem játszok, tudod! Ezzel mindegyikük hazafutott. De kis idő múlva előjöttek és haragos pillantásokat vetve egymás felé, elkezdték kiiiön-külön a havat gömbölyíteni. Aladár a térnek egyik oldalán, Béla a másikon. Mikor már a hógömbjeik nagyobbodni kezdtek, egyre nehezebben bírták mozdítani, végre abban kellett hagyniok, mert egymaguk nem bírtak vele. Ekkor megláttak a tér egyik oldalán egy csapat parasztfiut, kik játszottak, kereszteket csináltak a firis hóban. Aladár odafutott hozzájuk és hívta őket, hogy segítsenek neki a hóembert csinálni. Mikor Béla észrevette, hogy Aladár otthagyta hógömbjót, befutott a házba, kihozott egy csomó szenet és teledobálta vele Aladár hógömbjót. A parasztfiuk ezt látták, nevettek és azt felelték Aladárnak, hogy nem segítenek neki, mert az övé nem oly szép, mint a Béláé. Áladár erre meg sem nézve mi történt az ő gömbjével, befutott a házukba, kihozott egy nyaláb szenet és látván, hogy most már Béla csábítgatja a parasztfiukat, teledobálta Béla gömbjét, aztán ő is odafutott ismét a fiukhoz s most már mindaketten egyszerre hívták őket. — Nekem segítsetek — szólt Aladár —- nézzétek a Béla gömbje tele van piszokkal. — Nem igaz •—- kiáltá Béla — az Aladárét nézzétek milyen ocsmonda.-— Még te is beszólsz — mondá Aladár, kezéről a szénport Béla arczába szórva — hisz neked az arezod is kormos. —• Hát te ? —■ kiáltá Béla vógighuzva kezét Aladár arczán — [meked még a füled is kormos! A parasztfiuk igen jóiziit kaczagtak a két fiú feleselósón és igy szóltak: — Nem segítünk nektek, hisz ti mindaketten kormosak vagytok; megcsináljuk mi a hóembereket, a hogy nekünk tetszik. Ezzel otthagyva a két kormos úrfit, hozzáláttak a parasztfiuk és hamarjában csináltak sok hóembert, elsőbb egyet aztán a másikat együttes erővel, s mikor már annyi hóemberük volt, a mennyien ők voltak, mindegyikök a hóé raberének a feje tetejére ült s onnan öltögettók nyelveiket a két gyászvitézre. Ezek pedig fólrehuzódva törölgették kormos kényeiket bekormozott orczáikról. Haec fabula docet.... —mm—
