Református gimnázium, Kiskunhalas, 1937

„Harmadszor állítjuk meg a gyászmenetet ebben az esztendőben ennek az iskolának a kapui előtt, hogy lerójuk a hálának, szeretetnek és kegyeletnek érzéseit. Harmadszor kellett kitűznünk a fekete lobogót, hogy hírül adjuk: gyászban van az öreg iskola. Még alig, hogy elsirattuk Pataky Dezsőnek, az intézet nyugalomba vonult igazgatójának elhalálozását, még alig, hogy elhantoltuk Paulovics István ny. tanártársunk tetemeit, már újból gyászolnunk és temetnünk kell. Csak egy percre tartunk föl végső utadon kedves Pista Bátyánk, hogy búcsút vegyünk Tőled, az iskola legidősebb tanárától, a tanárkar nesztorától. Úgy hatott ránk halálod híre, mint a derült égből hirtelen lecsapó villám. Betegségedről alig hallott némelyikünk. Pár nappal előbb közöttünk voltál még. Alig, hogy búcsút mondtunk egymásnak pár hónapi pihenőre ... Ki gondolta volna, hogy örökre búcsúzunk egymástól. A megboldogult hosszú időt, 37 esztendőt töltött tanári munkában. Ha életét nézzük, megjelenik előttünk egy kötelességtudással és munkaszeretettel eltöltött élet. Az az ember volt, aki a magyar tanárnak a világtól alig látott, csendes és pontos munkájában töltötte és őrölte föl egész életét. Legtöbben csak a külső embert ismerték benne, mert csak néha és keveseknek lebbentette föl a lelkét takaró fátylat. Sokan már úgy ismerték őt, mint akinek a lényébe valami csendes lemondás vegyült. A mosolya búcsúzó napfény, a beszédje őszi avar zenéje, társasága a sugárban fürdő alkonyat elköszönése. Elete a becsületes munka jegyében folyt le. Csak egy dolgot tartott elviselhetetlennek, szinte képtelennek, hogy ő ne tanítson. Még amikor a megérdemelt nyugalom hívta, akkor is szivesebben maradt a munka mezején. Szolgálatát legjobb tudása és ereje szerint, nagy önfeláldozással végezte, a kötelességteljesítésben mindenkor pontos volt, s a rábízott őrhelyen kitartott mindhalálig. Fájdalommal nyugszunk bele, hogy a szívből kivánt földi nyugalom helyett ilyen tragikus hirtelenséggel az örök nyugalomra kellett hanyatlania. Váratlan elmúlása tragikus komorsággal példázza az örök tanársorsot, azét a munkában elkopott tanárét, aki meghalni is csak a vakációban ér rá s akire csak egy nyugalom vár: a végső. Ez a végső nyugalom legyen számára zavartalan, s közöttünk fentmaradó emlékezete áldott." — 4 —