Református gimnázium, Kiskunhalas, 1912

80 A fiukkal eleinte alig lehetett birni. A kíváncsiság örve alatt felszabadult a bennük lappangó, rejtett energia. Aztán a sok zsebpénz, amely olyiknak most először jutott szokatlan bőségben a máskor szűkös szülői kézből; nem is egynek vette el a tantárgyak mián még megmaradt kis eszét. Alig várták az állomásokat, hogy kifliért, gyümölcsért — s horribile dictu ! — sörért a szokatlan terhen túladhassanak. Mi lesz holnap, avagy Fiúméban ? azzal ugyan keveset törődtek volna főleg a kisebbek, ha a tanári önkény útjokban nem áll. A nagyobbak már komolyabban fogták fel a dolgot. Ok először is a hazaival végeztek, főleg a nemesebb italneművel, amitől aztán furcsa kötődési, dalolási kedvük támadt. Szerencse, hogy kevésnek az apja szőlősgazda és hogy az üvegek nem a sareptai özvegy korsójával voltak atyafiságban. Újdombovárnál 11 órától hajnali 3-ig jó 4 óra hosszat álltunk, vártunk a fiumei vonatra, amelynek legvégére jutván 4 óra után abban a különös szerencsében részesültünk, hogy a nap ezúttal a a vonat mögött, vagyis, a mi tájékozódási képességünk szerint északon kelt ki biborkárpit ágyából. Volt emiatt nagy ribilió közöttünk, de miután a vasúti kalauz teljes hivatalos komolysággal bizonyítgatta, hogy e tájon ez mindennap így történik s arra kelet és nem észak vagyon, lassanként mi is beletörődtünk a változhatatlanba s felsóhajtunk Arany regebeli hőseivel. Micsoda táj ez a vidék, hogy itt a nap kel északra? ... Hat óra körül Gyékényest elhagyva a Dráván át horvát földre jutunk. Váltig kerestünk a természet mineműségében valamit, ami idegenszerűségre mutatna a magyar tájjal szemben. Úgy látszik azonban, hogy nem is annyira a természet, mint inkább az emberek különítik el magukat és a magukét mástól és másétól nemzetiség, nyelv és vallás szerint, mert az idegen horvát környéknek egészen jó és ismerős magyaros képe volt. Reggel V-29-kor Zágráb előtt vagyunk. A 20 percznyi várakozást azzal rövidítjük, hogy megeresztjük tömegszámra az első képes lapokat az elhagyott édes vagy keserű otthon felé. Én is palajbászra kapok, rég pihenő, félholt Pegazusom egyet rúg ég felé s a tréfakész diáksereg kaczagva másolja, röpíti szét mázolásom. Innen tovább kelve egyre hegyesebb, zordabb-mordabb, szokatlanabb avagy — szépen mondva — regényesebb lesz a tájék. Fákkal teletűzdelt égnek meredő hegyhátak tövében, szédítő mély völgyek párkányán, vízesésektől fehérlő folyócskának mentén egyre magasabban fut, zihál vonatunk s egyre több-több alagútnak sötétellik bus torka előttünk. Van ebben az útban legalább 14—15 eféle, s a leg-