Református gimnázium, Kiskunhalas, 1912
81 hosszabbnál épen 22Ö-ig számoltam a sötétben. Bizonyosan több a hossza egy kilométernél. Később óriási kopár hegyhátak görnyednek szerte s messziről a mészkő fehérségét minden áron havas hegyoromnak képzelgeti szemünk még a velünk hozott több rendbéli látócsőn is. Mert ilyen az ember; azt lát, amit akar. A vonatot itt-ott szél- s hófúvás ellen hatalmas kőfal, hosszú gátok védik. Licsnél láttuk először d. u. 3 óra felé magas hegytetőről a mélyben elterülő felhőfátyolban kékellő tengeröblöt s rajta csodálattal az egy helyben álló kisded gőzhajókat. Mert olyan a tenger, mint az égbolt Ha nézzük a napot, állni látjuk az égen, épen úgy mint a teljes gőzerővel rohanó hajót a tengeren. Ez a hasonlat persze csak most jut eszembe. Akkor mintha csak a Balaton tünt volna elébem Kenéséről vagy Aligáról nézve. Szinte lebecsméreltem: Hát ez az a hires! . . . Aztán feszült várakozásban kinyiregtünk-kanyarogtunk, csiviregtünk-csavarogtunk sokáig. Végre újra egy alagúton át megláttuk a tengerpart tövében szerényen meghúzódó Fiumét s alighogy elbámultunk kertjén, kikötőin, a kékülő tengervízen, hát egy másik rövidke alagúton át már is a tengerparton, az állomás előtt álltunk. Tengerre, talpra és parkra magyar ! — rivalgott a jelszó s reánk váró honfi és iskolatársaink: Nagy Sándor és Havas A. urak vezérlése mellett megindultunk szállásunkra a Hotel de la Ville-be, ahol napi 5 korona csekélységért kaptunk teljes és jó ellátást. Mikor hamarosan kimosdottuk magunkat az egynapos úti portól s az álmatlan éjszakának arczránczai közül: nagy büszkén, kinyaltan kezdtünk feszengeni vezetőink mellett, a gyönyörű korzón és a tengerparton. Ámde az Úristen felettébb megszereté az ő halasi diákjait s szeméből sűrű örömkönnyek sebest és zudulást hullának. Vala elázása több kemény kalapnak, vasalt díszruhának, sárga czipellőknek. Csak én magam és óvatos vezérlőink nevettük a zuhogó záport ernyőeresz alatt. Meg is fogadta sok fiu, könyüvérü diáklegényke, hogy máskor többre nézi a professori esernyőt. Mint az ázott ürgék, oly lucskosan, lekonyult fülekkel húzódtunk a Trattori della Rodába, aztán pedig haza, haza nyugovóra. Már akinek lehetett. Nekem ugyan nem adatott hamarosan. Hogy hogyan nem : egy nebulónk, Ádám (Ádám a neve) apánk legegyenesbb leszármazottja már az uton előlegezte magának és a külön kupénak két izromban is a tengeri betegséget. Hamar lefektettem az ipsét, aki betegsége daczára is velünk ázott s felelőségem tudatában a közpénztár terhére orvosért küldtem. Szerencsére ott volt a 3-ik szomszéd szobában egy átutazó derék úri ember, dr. Müller nevü, aki néhány pirulává és egy reczepttel szolgált a szenvedőnek s jó tanáccsal nekem az ápolónak. „Én is voltam debre3