Református gimnázium, Kiskunhalas, 1912

5 gömb átlátszó, vékony, a milliméter milliomodrészével kifejezhető vastag3águ héján, mint vékony lemezeken létrejövő fénytalálkozás eredményei. lyen a finom állati szőrméken, avagy szempillánkon erős napfénnyel való megvilágítás mellett látható színjátszás is. De van még egy csoportja a fénytüneményeknek, amellyel szemben szintén tehetetlen a Mewton emissió elmélete: ez a fény polarizátiója vagyis a fénysarkítás tüneménye, melyet Malus fedezett fel 1811-ben. Eszerint a fényforrásból direct jövő fénysugarakban más az éter rezgése, mint valamely lapról már reflektált, avagy valamely testen áthatolt sugárban. — E sarkítás tüneményét csak a rezgési elmélettel magyarázhatjuk és pedig úgy, ha feltesszük, hogy az éter rezgése a direct sugárban nem longitudinális, hanem transversalis vagyis az éter részecske a fénysugár irányára mindig merőleges síkban végzi a rezgését, de e síkban minden irányban, míg a polározott fénysugárban a transversalis rezgés egy irányban állandósul. A polarízáczió tüneményét a Newton-féle elmélet egyáltalán nem tudta megfejteni, mig a Huyghens elmélete, Fresnel által kibővítve, eléggé elfogadható magyarázatot adott. A Newton elmélete már ott gyanús volt, hogy anyag miként mozoghat 300000 km. sec', sebességgel ; a fény ugyanis e sebességgel terjed. A XIX-ik század első felében teljesen elfogadott volt a Háyghens-Fresnel-féle rezgési elmélet, mint olyan, amely eléggé jól tudja magyarázni a fény összes tüneményeit. Azonban e század második felében olyan tüneményekre akadtak a fizikusok, amelyek a fény és elektromos tünemények eddig soha nem gondolható hasonlatosságát árulták el és arra engedtek következtetni, hogy tényleg a legszorosabb kapcsolat áll fent a fény és elektromosság közt. Megállapították, hogy igen sok elektromos szigetelő anyagnak törésmutatója: n és u. n. dielektrikumos constansa: k között ilyen egyszerű viszony van: n

2 = k; már pedig a törésmutató fénytani, a dielektrikumos constans pedig elektromos fogalom. Ezen hasonlóság alapján 1865-ben Maxwell már felállított egy új elméletet, mely a fényelektromágneses elméletének neveztetik. Ez az elmélet a fény jelenségeket az elektromosság-mágnesség körébe számítja s azt mondja, hogy a fény sem egyéb, mint az elekromágneses térnek oscillatorikus mozgása. Ez az elmélet is rezgési elmélet, de nem egyszerűen a hypothetikus éternek rezgéséből, hanem az u. n. elektromágneses térnek oscillatióiból vezeti le a fénytüneményeket. Mikor Maxwell az ő elméletét felállította, alig egy pár jelenséget tapasztaltak olyat, mely okot adott volna a fény és elektromosság összefüggésének állítására, de a XIX. század második felében roha-