Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-09-05 / 17. szám
1964 szeptember 5. 7-IK OLDAL Kis Dongó BÉRELT SZAKASZ A minapában egyszer vasúti kisiklás történt, melynek szerencsére csak négy birka esett áldozatául. Nyári vasárnap éjjel magam bóbiskoltam a szerkesztőségben, mikor az erről szóló távirat megérkezett. Éppen a narancsbehozatal megtiltását akartam egy cikkben inditványozni (mert rajtam volt a cikkirás sora). A távirat azonban más gondolatra téritett. Okosabb lesz megtámadni a közlekedési minisztert s megvédelmezni a vasúti személyzetet, mely annyira túl van terhelve munkával, anynyira ki van merülve, hogy józan ésszel nem vonható felelősségre a balesetekért. A cikk megjelent s akik elolvasták, nagyon csodálkoztak, hogy másnak a négy birkájáért ilyen nagy handabandázást viszünk véghez. A csodáik ozók elfelejtették azt a hirlapirói elvet, hogy jobb ma négy birka, mint holnap egy túzok. A cikk az illetékes körökre is hatást tehetett, mert a vizsgálat során mindenkit fölmentettek a személyzetből. Én már régen elfelejtettem a dolgot, mikor beállit hozzám egy vasúti kalauz s megkérdi, hogy én irtám-e azt a cikket? — Én. — Fogadja az ur köszönetemet. Én voltam a fővádlott, de az ön cikkének a hatása alatt fölmentettek. — Gratulálok. Mi tetszik? — Hálámnak akarok kifejezést adni. — Mivel? — Egy kulcsot hoztam, a mely minden kupét kinyit. Ugy-e, föltűnt már önnek is, hogy a vonaton mennyi kupé van, ezzel a fölirattal: Szolgálati szakasz, vagy bérelt szakasz. Nos, én mondhatom önnek, hogy ezek többnyire üresek. — Ne mondja. — De mondom. S ha ön kényelmesen akar utazni, egyszerűen fölnyit egy ilyen szakaszt, elhelyezkedik, magára zárja s többet az ördög se háborgatja. Természetes, hogy az ajándékot a legnagyobb örömmel fogadtam. Másnap reggel Pozsonyba utaztam lakodalomra. Kezemben kisded táskámmal sétálgattam a nyugati pályaudvar néptömegtől nyüzsgő perronján s kutattam a nekem megfelelő szakaszt. Végre meglátLane Super Service gazolinállomás és SHELLUBRICATION Ternyák István, tulajdonos 1709 LAWNDALE AVENUE (a Lane St. sarkán) Telefon: VInewood 1-2290 Tire és battery szolgálat, valamint megbízható autójavítás. tam egy bérelt szakasz föliratu kupét... Nyugodtan kinyitottam s bevonultam. Egy ur feküdt ott és aludt, az ajtó zörrenésére azonban fölébredt, köszönt és igy szólt: — Ha nekem ezer holdam volna hitelrészvénnyel beterítve, mind az ezer holdat zabbal vetném be és liferálnék a hadszeregnek. — Okosan tenné, — feleltem közömbösen. E közben az idegen észrevette, hogy az ajtó nyitva van, köszönt és hirtelen kiugrott. Jót nevettem magamban. Az bizonyosan szintén úgy jutott kulcshoz, mint én 's most megugrott, engem vélvén a szakasz jogos tulajdonosának. Gondosan bezártam az ajtót, a függönyöket leeresztettem, kényelembe helyezkedtem s élveztem a perron zaját, száz meg száz ember kiabálását kupéért. A vonat elindult. Vácig meg se állt. Itt nagy bámulatomra kinyílik az ajtó és egy feketébe öltözött urat látok két inasféle emberrel. — Méltóztassék leszállami, — szólt nyájasan. Rosszat sejtettem. Leszálltam. — Ön a vasúttól van? — kérdém nyugtalanul. — Én? Igen! — felelt némi habozás után. — Büntetést kell fizetnem? — óh, dehogy, de lesz szives velünk jönni. — Hová? — Hozzám. — Kihallgatás végett? De hisz akkor lekésem a vonatról. — Ugyan, hisz egy óra múlva jön a másik. — Hagyjuk el a sok komédiát. Megmondom a nevemet, lakásomt s indítsák meg az eljárást, ehhez csak nem szükséges az én személyes jelenlétem. — De szükséges, hiába, a törvény törvény. Ekkorra már kiértünk az állomás elé. Különös alakú zárt kocsi állt ott. — Tessék beszállni. — Hová a pokolba megyünk? Mégis abszurdum. Ekkor a két inasforma megragadott és mielőtt észrevettem, a kicsiba tett. ők mellém, a feketébe öltözött ur velem szembe ültek. Gondolataim villámgyorsan kergetőztek agyamon végig. Ha a tizenhetedik században volnánk, azt hinném, hogy az özvegy őrgrófné, aki imád, raboltat el, vagy valami német fejedelem, a ki igy szedi össze a hadseregét. De manapság, reggel kilenc órakor, Vácon, : hogy valakit, ha még oly csinos is, elraboljanak — olyan őrgrófnék, fájdalom, már nincsenek a világon. Micsoda lehetőség marad tehát hára? Én ostoba, kieresztettem a kupéból egy csöndes őrültet, a ki ide utazott és elfoglaltam a helyét. Borzadály futott végig rajtam. Hogy szabadulok ki a kelepcéből? Csöndesen viseltem magamat. — A bolondok házába visznek? — kérdeztem a fekete urat. — Nem. Fuchs magánszanatóriumba. JOHN K. SOLOSY Az egyetlen magyar temetkező és okleveles balzsamozó DETROITBAN 8480 SOUTH STREET Telefon: VInewood 1-2353 LINCOLN PARKBAN 3200 Fort 8t. — Tel. DU 3-1870 kétségbeesés mutatkozott raj Szerettem volna tudni, hogy kötözni való bolond vagyok-e, vagy csak csöndes hülye? — De őrültek vannak ott, ugy-e? — Nem, csak idegbetegek és ártatlan képzelődök. — Engem hová soroznak? A fekete ur habozva nézett rám. — Értesülésem szerint ön a nem veszélyes rögeszmések közé tartozik. — S mi a rögeszmém? — Az, hogy Rothschild. — Lássa, ebben nem találok őrültséget. Nagyobb bolond volna Rothschild, ha az volna a rögeszméje, hogy ő én. A fekete ur nem mosolygott. Nagyobb őrültségeket is hallhatott ő már ennél. A szanatórium teraszán Fuchs ur várt bennünket. Meglepetve néztem rá. — Miska, te vagy az? Iskolatársam volt. — Nini, Füzesséry Kázmér, — kiáltott elbámulva. — Az bizony, testestől-lelkestől. — Hát te kisérted a páciensemet? Hisz mi úgy tudtuk, hogy egyedül utazik egy bérelt szakaszban. A fekete ur integethetett a hátam mögött, mert Fuchs arca hirtelen elváltozott. — Vagy úgy? — mormogta, — gyere be a szobába. Intett a többieknek, hogy maradjanak kint s beléptünk az irodájába. Hirtelen szembe fordult velem és szólt: — Báró ur A brazíliai papírokból mennyit dobjunk a párisi piacra? Fürkészőleg nézett rám, én még fürkészőbben ő rá. — A damaszkusz-bagdadi vasút részvényeit kétszázhetvenöttel jegyzik. Verjük még följebb? Megbolondult ez az ember? Körülnéztem, hogy ha dühöngeni kezd, mivel védjem magamat. — Báró ur, a rio-tintoi aranybányaüzlet évi kimutatását van szerencsém átnyújtani. És egy üres papírlapot tartott elém. Hirtelen világosság gyűlt agyamban: ez az alvó rögeszmét, a R o t h schildot akarja bennem fölkelteni. Elnevettem magamat. — Jó, jó, fiam. Engem ugyan hiába biztatsz, nem az vagyok, a kinek tartasz. És elmondtam neki az esetet úgy, a hogy történt, elejétől fogva. Arca egyre jobban elta. — Szépen vagyunk. Csinos csávába kerültem. Te szabadon eresztetted a bolondomat, a helybeli orvosi kar pedig itt vár a szomszéd szobában, hogy megvizsgáljon. Izgatottan járt föl s alá. — Mit csináljunk? Csak nem vallhatom be, hogy az őrült megszökött? Oly rossz hírbe kevernek, hogy tönkre megy az intézetem. Mit csináljak, mit csináljak? Hirtelen megállt előttem. — Csak te segíthetsz rajtam. Maradj meg bolondnak. — Nem vagyok bolond. — Értsd meg. Csak az orvosi konzílium idejére. — De mit érsz a rólam szóló orvosi véleménnyel? Hisz én nem vagyok az, a kit vártál. — Mindegy. Ha megjön a megugrott páciens, azt úgy is megvizsgáltatom. — Mondd, hogy nem jött meg a beteg. — Tudják már, hogy megjöttél. — De én ép eszü ember vagyok — Az mellékes. Elvégre, te csináltad a bajt, kötelességed engem kihúzni a hínárból. Nagyot sóhajtottam. Isten neki. — Csak okosan viseld magadat. Ne felejtsd a Rothschildrögeszmét. öt perc múlva nyakamon volt a konzílium, három ünnepies öreg orvos, a kiket Fuchs mint párisi börzetanácsosokat mutatott be. — Ah, párisiak? En franciás s’il vous piait. És elkezdtem velük franciául beszélni. Minden kérdésükre franciául feleltem s ők csak bólintgattak. Egy órai puhatolódzás után, mikor már kezdtem dühbe jönni s izgatott lenni, végre eltávoztak. Fuchs rögtön jelentette, hogy két szóval egy ellen gyógyíthatatlan bolondnak nyilvánítottak. A harmadik, különösen a tekintetemből, inkább hülyének tartott. Miután Fuchs barátomnál egy kis villásreggelit kaptam, visszasiettem az állomásra, hogy Budapestre utazom. Egy vonat éppen ott állt, fölugrot(Folytatás a 8-ik oldalon.) Legolcsóbb és legszebb ajándék névnapra, születésnapra, vagy bármely más alkalomra a a “Kis Dongó” borult, végre már a legnagyobb Előfizetése egy évre 4 dollár.