Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1962-07-05 / 13. szám

4-IK OLDAL Kis Dongó 1962 julius 5. KIS DONGÓ — CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. , Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan. Vakmerő rablási kísérlet Legdrágább és legsúlyosabb királyi koronája a világnak, az angol korona, melyet más kin­csekkel egyetemben a Tower­­ben őriznek. Itt van az az óriási rubin is, melyet V. Henrik király amu­lettként a nyakában hordott az agincourti csatában, 1415- ben, amikor a franciákat le­győzte. A koronába foglalták azokat a gyöngyöket is, melye­ket Erzsébet királynő viselt fülbevalóként. Itt van az a zafír' is, melyet Hitvalló Ed­ward koronázási gyűrűjéből vettek ki, egy másik zafir II. Károly koronájából. Abba foglalták “Afrika csillagáét is, azt a 309 karát súlyú mesebe­li gyémántot, amelyet Preto­ria mezőin találtak. 2783 ki­sebb gyémánt, 277 gyöngy, 16 zafir, 11 smaragd és rubin veszi körül ezeket a kincseket érő köveket. Évszázadok óta őrzik az an­gol koronaékszereket a Tower­­ben és évszázadok alatt csak egyetlen egyszer történt, hogy valaki megkisérelte a “Szent Edward koronát”, Anglia koro­náját elrabolni. A XVII. század második fe­lében történt. A koronaéksze­reket akkoriban egy Talbot Edwards nevű veterán katona­tiszt őrizte, aki feleségével együtt ott lakott a Towerben. Egy szép napon a kincsek szemlélői között megjelent egy Thomas Blood nevű férfi, aki hajdan katonatisztként szol­gált a Cromwell ellen küzdő seregben. Blood elhozta magá­val feleségét is a kincsek meg­szemlélésére. Egyszerre csak Bloodné asz­­szony, hangos sikoltással ájul­­tan esett össze. A jólelkü Ed­wards azonnal segítségére sie­tett s a férjjel együtt felemelve az asszony élettelen testét, la­kásába vitte, ahol fáradságos munkával eszméletre térítet­ték az “ájult” asszonyt. , Blood és felesége nem győz­tek eléggé hálálkodni a segit­­ségért. A két család e “vélet-Szerkesztői üzenet Felkérjük kedves olvasóinkat, hogy költözködés esetén úgy a régi, mint az uj cimet mi­előbb közöljék szerkesztősé­günkkel. len” következtében úgy ösz­­szebarátkozott, hogy Blood meghívta Edwardsékat vacso­rára, s ezután sülve-főve együtt voltak. Sőt házassági terveket is szőttek, Blood egyik unoka­­öccsével akarták elvetetni Ed­wards unokahugát. Egy délelőtt meg is jelent Blood egy erőteljes fiatalember kíséretében, akit unokaöccse­­ként mutatott be, A fiatalem­ber megnyerte az Edwards­­házaspár tetszését és elvileg már bele is egyeztek a házas­ságba. Beszélgetés közben a fiatalember emlitette, hogy ő is szeretné megtekinteni a koronaékszereket. Az öreg Ed­wards vette a kulcsokat és le­­kisérte látogatóit a kincses te­rembe. Itt váratlan dolog történt. A két látogató pisztoly rántott és Edwardsra szegezték. Leütök, ték az öregembert és aztán munkához láttak. Buzgalmuk­ban azonban nem vették észre, hogy az öregember csakhamar magához tért. Edwards látta, amint Blood elrejti Anglia ko­ronáját köpenye alá és tovább­siet. Az ablakhoz vonszolta ma­gát és őrség után kiáltott. A rablókat el is fogták, az erőteljes fiatalembert lekasza­bolták, Blood azonban küzde­lem nélkül megadta magát. Mindenki azt hitte, életével la­kói tettéért. Ekkor azonban fordulat tör­tént. A király látni akarta a furfangos rablót, aki éppen Anglia koronáját próbálta igy megszerezni. — Hogy lehet az, — kérdezte a megkötözött Bloodtól, — hogy katonatiszt létedre kö­zönséges rablónak csaptál fel. Mit akartál csinálni a koroná­val? — Nem vagyok közönséges rabló — felelte Blood. — A Stuartok hive vagyok. A koro­na nem Angliát illeti, hanem Skóciát. Megölethetsz engem, felség, de akkor a te életed sem biztos többé. Számtalan politikus barátom van, és azok bosszút állnak értem. A királynak imponált Blood bátorsága és elszántsága és megkegyelmezett neki. így akarta 1671. május 9-ik napján egy kalandor, politikai céllal elrabolni Anglia koro­náját. Festetich gróf pörös dolgai miatt felment Budapestre, szokása szerint korán kelt és igy már jókor az ügyvéd előszobájában vára­kozott. Az akkori kornak megfelelő­en, az úgynevezett “palotás”, vagyis hetes, jurátusi tiszte szerint, kardosán és magyar ruhában ült a teremben és az öreget valami kétségbeesett te­kintetes urnák nézvén, le sem ültette. A gróf viszont nagyon is megemberlé az urfit, és min­den második szóra megtekinte­­tes urazta. A öregnek szokatlan mo­dora azon gonudlatra vitte a jurátust, hogy itt valami fél­bolonddal van dolga, megtré­fálja az öreget.. Beszéd közben megkérdezte tőle, tudja-e hogy miképen lehet legkönnyebben vadrécéket fogni? — Igenis, nem tudom — vá­laszolt együgyüen a gróf. — Majd én megtanítom — i mondja rá a járátus. — Nagyon megköszönöm a tekintetes urnák. — Na, hát jól vigyázzon, — kezdi a kópé, — vájjon ki egy érett tököt, amekkora tulniillik a fejére illik. — Igenis tekintetes ur, ak­kora tököt, mely a fejemre il­lik, igenis. — Aztán fúrjon rajta két lyukat a szeme táján, hogy lásson. — Ignis, úgy lesz. — Ezután bemegy a vízbe, egyenesen a récék felé, és úgy helyezkedik el, hogy nyakig a vízben legyen és az egész em­berből csak a tökfej látszik. — Igenis, — mondja Fes­tetich, — hogy csak az én tök­fejem látszik. — Na ... jól megjegyzi lá­tom, — hanem aztán szép csendesen a récék közé me­gyen, azok csak a tököt látják, s igy maga kényelmesen össze­fogja közülük-a legkövérebbe­ket. — Köszönöm alázatosan, — hálálkodott az öreg. — Na, még egy másra is megtanítom, ennek is hasznát veheti s ha jól megtanulja, foghat túzokot, amennyi tet­szik. — Talán azokat is tökfejjel kell fognom? — kérdi jámbo­rul a gróf. — Dehogy úgy .. . Hanem egy ökörbőrt kitöm, s úgy ve­szi magára, hogy a túzokok, mikor maga megyen, csak az ökörfejet lássák. Aztán, ha kö­zel ér hozzájuk, könnyen rájuk lőhet. — Köszönöm alázatosan, há­lálkodik az öreg, majd megpró­bálom mind a kettőt, igenis. — Van ott viz, ahol lakik? — kérdi a jurátus. — Igenis van magamnak egy kis tavacskám, igenis. — No, akkor valamennyi földje is van talán? — kérdi a jurátus. — Van, igenis, néhány hold földecském is. — Talán erdeje is van? — Az is van, igenis... Van a Bakonyerdőcském, meg a Bala­ton tavacskám, meg egy pár uradalmacskám, igenis. Erre már a jurátus ijedtében dadogni kezdett. S ekkor lépett ki a personalis, Festetichet az előszobában meglátva, megha­jolt és kérdi: Excellenciád itt? Ekkor már a jurátus kékült, zöldült ijedtében. Az öreg pe­dig mégegyszer meghajtá ma­gát a j árutus előtt, megkö­szönte a tanítást, — mondván, hogy azoknak otthon bizonyo­san hasznát veszi. Beküldte: Mérey Gyula ked­ves olvasónk, Indianából. ----------------------------­LELKIISMERETES ADÓS A belvárosi kis trafiknak ál­landó, hü vevője egy hivatal­nokember. Naponta betér a tra­fikba és megvásárolja napi do­boz cigarettáját. Egyik nap azt mondta a trafikosnőnek: — Nagy kérésem volna, drá­ga nagysádkám. Hirtelen pénz­zavarba kerültem, nagyon ké­rem, adjon kölcsön négy hétre tiz pengőt. A trafikosnő kissé furcsának találta ezt a kérést, de mégse akarta megtagadni. Elvégre ez az ur állandó, jó vevője, ha most ezt a tizpengős kölcsönt megtagadná, biztos, hogy soha többé nem tenné be lábát az üzletbe. Rövid habozás után átadott tehát neki tiz pengőt és igy szólt: — Tessék a tiz pengő, de mi­lyen biztosítékot tud nekem nyújtani arra nézve, hogy va­lóban visszafizeti négy hét múl­va? — Kézzelfogható biztosíték­kal, sajnos, nem szolgálhatok, de becsületszavamra Ígérem, hogy takarékoskodni fogok és igy a tiz pengőt feltétlenül megtakarítom. Már ma elkez­dem a takarékoskodást: négy hétig például egyetlen egy ci­garettát sem fogok vásárolni!-------------------------­JÓKAI MÓR, A VÁLTÓRÓL: A mostani magyarok akként tartják fenn ama hajdani dali­ás szokást, miszerin a fegyver­­társak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánccal s ha egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát el­temetni. Ezt pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkíván­ja, hogy ha már őneki meg kell halni, hát egy-két jó paj­tását is temessék el vele együtt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom