Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-07-05 / 13. szám
1962 julius 5. 5-IK OLDAL Kis Dongó Örökség Egy májusi csütörtökön, úgy délelőtt a lakótársam, Butyora elsőéves joghallgató lábujj hegyen bejött a szobába. Zsakettben és extranadrágban, melyen szűz vasalás nyoma látszott. — Szervusz Pali! — köszöntem rá. Butyora tartózkodó volt. Az ablak mellé ült' s kinézett az eperfa alá, a ragyogó verőfénybe. Akkor nem sejtettem még, miért nézi az eperfát. — Hát szervusz — mondta Butyora is vontatottan, mint akinek derogál ezt visszamondani. De csak másfél perc múlva mondta ezt is. Allát a bal kezefejére engedte, szeme pedig az eperfán legelt, azaz hogy kicsit lejebb alatta. Nagyon meg lehetett elégedve valamivel, sőt azt is merem állítani: gőgös volt. Hosszabb szünet után fölállt s élénk ütemben kezdett járkálni, mint általában az ember, ha váratlan dolog történik vele. Mikor erre is ráunt, megállt előttem s hidegen ennyit szólt: — Hát örököltem. Megtántorodtam, de nem az örömtől. — Úgy van — bólintott Butyora másodszor is, — megkaptam az apai jusst. Csapongó képzeletem látta már a felöltőmet, melynek árán az elmúlt héten közös éjjeli zenét adtunk a közös ideálnak és amely holnap, de talán még ma visszavándorol máj* a zálogházból... Nem szokásom érzékenykedni, de akkor őszintén és mélyen meg voltam indulva. — S mennyi az a juss, fiú? — Találd ki. . . — Ezer pengő? — Több! — Dominium? Mosolygott. — Lehetetlen. — Pedig úgy van. Egy ló teljes felszereléssel. Tudtam, hogy Butyorának laza az egyik kereke, de ez a nagyzási hóbort mégis megdöbbentett. Ő pedig folytatta: — Rosszul fejeztem ki magamat. Nem ló, hanem paripa. Elhúzta a függönyt s az eperfára mutatott: — Amott áll. S csendesen hozzátette még: — Viharmadárnak hívják... Az eperfa alatt csakugyan ott állt egy ló. Egy kehes jószág, melynek agármódra kiütközött a gerince. Állt ugyan, de azt hiszem, hogy inkább szeretett volna lefeküdni és soha többet föl nem kelni. Kötőfék révén oda volt madzagolva az eperfához s szomorúan nézett maga elé. — Palikám, ez nem ló. Ez gebe. Butyora fölkacagott. — Ezért a lóért a sintér, ha jókedvében éred, talán ad két pengőt. Butyora nem vett tudomásul, csak intett, hogy kövessem. Bágyasztó dél Ígérkezett odakint: olyan vakmeleggel járó, mikor a Bodrogköz messzi szélén játszani kezd a délibáb s a hűvös kerítés aljában lihegve fészkel az aprójószág. A ló ezalatt ott busult az eperfánál. Butyora mustrálgatni kezdte. Föl akarta emelni a hátulsó lábát, de mivel tartani lehetett, hogy a Viharmadár rádül, abba is hagyta és úgy két lépésről, sandítva, kicsit meghúzódva, szemügyre vette: — Faj vér. Ha magához tér, talán fölviszem a pesti pályára is. Láttam már, hogy a hirtelen rászakadt juss megzavarta az eszét. A háttérben rozzant bricska szundikált. Egy kordé. Jó lélekkel nem lehetett mondani egyébnek. — A giggem — szólt unottan a fiú. A két hátulsó kerék közt egy igáskülsejü ember lihegett. Fél vállával a tengelyt emelte, jobbkezében kulimázos lapát volt. Palira néztem. — A huszárom . . . A huszárom! A saját huszárom! Az egész megyében két ember mondhatja ezt igy: a főispán és az alispán. Vagyis most már három. A hang imponál. Már magam is úgy mentem Butyora mellett, hogy fél lépést előrebocsátottam . . . — Dehiszen ez a ló vak a félszemére! Butyora parírozott: — Bagatell! Többet lát ez félszemmel, mint mi ketten néggyel. — Azt hiszem, ebéd után befogatok. S miközben az eget figyelte, hogy nem fordul-e esőre, szórakozottan, mintha csak magának beszélne, igy folytatta: — Jó. Sétakocsikázásra megyünk. — Palikám,, én nem fogok ráérni! Palika éppen rágyújtott; de alig szívott kettőt, hanyag mozdulattal elhajította a princesszászt: — Tudniillik Annus megígérte . . . — Az nem lehet! Butyora a válla fölött viszszanézett rám s úgy mondta a szót, ahogy leirom: — Mijáz? Ugyanakkor áthajolt a kiskert sövényén s a szagos majoránnából egy gyenge levélkét szakítván, odatüzte azt a gomblyukába. — Palikám, ha lelked van, nem teszed meg! Pali akkor már letaszított a nyeregből, tehát fáradtan mosolygott. — És ne felejtsd el, hogy a múlt héten az én felöltőmre ment a közös szerenád! Butyora ideges gesztust csinált: — Kérem, ne izetlenkedjék! A délután persze eljött, mint minden nap máskor is. A kálvinista torony óralapján negyed négyet jelzett a nagymutató, mikor előállt a fogat. A huszár megfogta Viharmadár -fején az álladzószijat s úgy vezette maga után lépést. És a ló, bár kicsit kedvetlen volt s a járása nem éppen biztos, most, hogy megkefélt szőrén hányát esett a napsugár, szinte kedvem van azt mondani: szép volt. Ehhez persze fantázia is kellett. Butyora oldalt ment a gyalogjárón s vagy húsz lépéssel az örökség előtt. Ezúttal pepitanadrág volt rajta, biciklisapka, balkarjára pedig sétapálcát vetett oda, úgy nyeglén. A majoránnalevélke ott reszketett a szive fölött . . . Itt-ott az ablakból kikönyökölt egy kisasszony, egy-egy édes arcocska. Bólintottak a joghallgató felé és elmosolyodván, hosszan néztek utána. Ment a fogat, egyre többektől megbámultán s nem állt meg, csak a Bónyiék háza előtt. Ott csengetni akart Butyora, de elkésett vele, mert akkorra kilibbent a kapun a boldogságom is, az Annus. Piros ernyőt tartott a kezében, széles kalapkarimája minden lépésnél táncot járt, búzavirágtól ékesen. — Hát igazán, Pali? Már “Pali”-nak mondta. — ó, ó, Annuska! — vörösödött nyakig Butyora. Még a kisasszony mamája is kiment s úgy intett Butyorának: — Csak aztán ne szeleskedjen! A jogász odavolt: — ó, dehogy is! Csendes trappra fogom ezt a hókát. Igen, de a kisasszony anyja csak most nézett először a hókára. Annus kisasszony meg csak most vette észre, mibe ült, amikor már fent ült. Majdnem elpityeredett. Butyora felpattant a bakra: — Huszár, mellém! Majd én hajtok. Ccs! . . . Ez a ccs; a Viharmadámak szólt, az azonban vagy nem értett magyarul, vagy nem bírta az istrángot, mert nem mozdult. — Ccs! . . . Ccs! . . . A hóka nekirugaszkodott s megállt. Már többen lettek figyelmessé a kiránduló társaságra. A mama, a kapualjban, fejet csóvált, a kislány feszengett, de Butyorát egyelőre nem lehetett zavarba hozni: — Huszár, ugorjon le, nincs-e kő a kerék előtt!? Az igás leugrott s jelentette, hogy követ nem talált. — Fogja meg a kantárt! A huszár megfogta a kantárt s úgy húzta a hókát, de a hóka nem húzta a kocsit. — Makrancos — mentegetőzött Butyora s az ostorral odasuhintott az örökség füle közé. ' Eredmény:, nulla. Hanem erre már fölállt Annus is. Odahajolt Palihoz, kis kezét a vállára engedte s úgy mondta neki pironkodva: — Kérem, Butyora, először kipróbálhatta volna — a teherbiróképességét . . . Erre a szóra Butyora megrendült, mintha fejbevágták volna. Mire fölocsudott, egyedül látta magát a giggen. Arca kíntól vonaglott s akkor egyszerre átérezte, hogy ez a ló végelgyengülésben szenved, s hogy ő maga nagyzási mániába esett, hogy csúffá van téve. De azért hidegen rendelkezett: — Huszár, oldja le a lőcsöt. A parancsot tett követte: — Tessék, ifjuur! És ekkor, utolsónak, Butyora is elhagyta a bakot. És ott az utcaközépen, hol bámészkodók verődtek össze s hol az ideál pironkodott zavarában — Butyora Pál két kézre kapta a lőcsöt s nekiment a ló orrának: — No, te bestia! A bestia azonban fölrántotta a fejét s igy megtörtént, hogy Butyora elvesztette a lendületet, sőt eközben a sárkány kicsit odahágott a lábára is. S ez volt az oka, hogy — Annuska ide, mamája oda, fél utca amoda! — Butyora Pál két kezébe emelvén megtaposott lábát, a sértetlen másikkal elugrált az aszfalt széléig, ott leült és bár restellem leírni, de bizony sírásra görbült a szája. Tehette, vesztenivalója úgy se volt többet. A majoránna már nem volt a gomblyukában. Jajgatott. Nagyon magasan apró felhő úszott a Tiszahátnak. HIRDESSEN LAPUNKBAN! A LEGJOBB EREDMÉNYEKET ÉRI EL! A magyar nyelvről: Óh, te édes, szép magyar nyelvem. Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek. De sok kárt tettél te már ennek a nemzetünknek, hogy olyan szép vagy. Szeretünk hangoztatni, gyönyörködni benned, beszélünk hosszan, szépen, — s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit. Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között. Lám a törököknek nincsenek nagy szónokai, ott egy ember szól, a többi hallgat és tesz. No, de jól adta a sors, hogy nincsen olyan rossz a világon, aminél még rosszabb is ne jöhessen: igy aztán a kisebb rosszból is jó lesz. (Jókai)
