Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-04-05 / 7. szám
4-IK OLDAL Kis Dongó 1962 április 5. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. Katica eladósorba kerül Mikor négy évvel ezelőtt beszegődött hozzánk, nem volt több 15 évesnél. Szőke haja kemény varkocsba fonva csüngött a hátán, szeme riadtan szegeződött az arcunkra . . . Batyujában alig akadt néhány szegényes szoknya, rékli, meg egy nagy télikendő. Télen sohasem volt vele semmi baj. Vidám danászás kisérte a padlókefélést, mosogatta az edényeket . . . Hanem ahogy az első tavaszi napok beköszöntöttek egyszerre megváltozott. Gubbasztott az ablak mellet’ nagyokat sóhajtott, az étel'x is alig nyúlt hozzá. Husvét csak ment a dolog valahogy, v aztán Katica jókedvének, műi® kájának végkép befellegzett. Első évben nem tudtuk mire vélni a dolgot s amikor elsején előállt, hogy ő tizenötödikén e megy, sértődötten útjára < gedtük. Mi is utazni készültül s igy nem fogadtunk helyé mást. ősszel, amikor a nyaralásból visszatértünk, Katica is beállitott. Az elmúlt télen magáraszedett gömbölyded formáknak ugyan nyoma se akadt, sovány, napégetett arcából azonban boldog vidámsággal ragyogott felénk barna szeme. — Hát te itt vagy? — bámultam rá csodálkozva. Hadarva számolt be az aratásról, cséplésről, a kukoricáról, a malacokról s végül mint aki a világ legtermészetesebb dolgát mondja: — Most pedig visszagyüttem kérőm. Nevettünk a dolgon, ő pedig, mintha csak tegnap hagyta volna abba, vidáman fogott a megszokott dolgához. . A következő évben mindez pontosan ismétlődött. Az ilyen falusi leány sohasem gyökerezik meg a városban; egyik lábával mindig otthon marad. Télen még csak kibírja, de a tavasz úgy huzza, mint a mágnes. — Mán bizton elpalántáltak, — tört ki ilyenkor belőle. A nagy tagon kapálják már a krumplit... Vagy, hogy nem tudom, hány kislibát költött ezidén a tojó, tavai négyet belenyomott — a tojásba. Eközben természetesen a ruhákat elfelejtette kikefélni, a portörlés egyszerűen kiment az eszéből, a mosogatásnál egyszerre két tányér pottyant a földre. Szegényke buzgón igyekezett legyűrni magában a nagy vágyakozást és hősiesen kitartott május végéig. Tudta, hogy mi júniusban utazunk, addig meg csak ő is kibirja. Ebben a hősiességben nagy szerepet játszott a májusi bére is, ez tagadhatatlan . . . Mert Katica élére rakta a garast, akár valami vén zsugori. — Mire gyűjtögetsz oly szorgalmasan? — kérdezgettük tőle tréfásan. — Ha majd férjhez megyek, ‘o'yen, — jelentette ki minden v ‘IU7 JB’ izgalom vagy szemérmeskedés nélkül. Úgy mondta, mint egyszerű tényt, amin gondolkodni nem érdemes. — Talán bizony férjhez mennél már? Katica vállat vont. — Ráérek; majd megyek, ha muszáj. Ezidén csak május közepén kezdett komolyabban tavaszodni. Katica is nyugodtabban viselkedett, sőt ami még egyszer se fordult elő, kivárta az iskolaév végét. Péter-Pál előtt azután szedte a holmiját, illendően elköszönt és ment haza. Nehéz hetek vártak rám. Előkészületek az elutazásra. Hiányzott a Katica dolgos két keze ... Körülbelül két hét telt el igy, hogy minden rámszakadt munkát egyedül végeztem, amikor egyik reggel az ajtóban Katica képe mosolygott rám . . . — Szent Jerémiás! Hát te hogy kerülsz ide? Mi történt? — Nem történt semmi, csak hát visszagyüttem . . . — Most? Aratás idején? — faggattam Katicát csodálkozva .. . — Azért még nem marad száron a búza, ha én el is gyüttem, — mondta Katica. — Tessen engem is elvinni a gyerekekkel, oszt inkább fizetni se tessen a nyáron, úgy fogok dolgozni, hogy no . . . Egyik csodálkozásból a másikba estem. — Velünk akarsz jönni? Nem kell fizetés? ... De hát miért nem maradtál otthon? — A Gazsi bácsi aszonta idösanyámnak, hogy agyonver, ha a kezibe kerülök. — Ki az a Gazsi bácsi? És miért akar téged agyonverni? — Mert a kancsi Gyurkát, az az ü fia, a Ferkó megverte vasárnap a táncba. — Miket beszélsz te? Ki az a Ferkó és hát tulajdonképen miért verte meg? — Hát csak azért ... — vont egyet a vállán Katica. — Miattad? — Úgy vélem . . . — Hát ez gyönyörű ... És mi történt azzal a szerencsétlen emberrel? Csak nem halt meg? — Nem halt meg, kórházba vitték, oszt most egy kicsit dögrováson van; az mán igaz, de majd csak kilábal belőle. — Mit csináltál te boldogtalan? — Mán mint én? — nézett rám ártatlan képpel Katica. — Nem csináltam én semmit. Csak nem állhattam a nyüvest. Mondtam én elégszer édesapámnak, hogy nekem nem kell. Minek forszírozzák. Kancsal is, meg még — iszákos is. Köll a fenének. — Édesapád neki szánt. — Mert a Gazsi bácsi teleduruzsolta a fülit . . . Igen kiszemelt a fiának a vén cudar. — Aztán, hogy történt a verekedés? — Úgy volt, hogy a molnár búzáját csépeltük, mert ő volt a soros. Szerettem volna az etetőnek segíteni a dobon, de a lányok nem hagytak. Elibém álltak, oszt kergettek a pelyvalyukba . . . Eriggy innét, te vakarcs, ott a pelyvalyuk, neked még ott a helyed, — mondták. — Pelyvalyuk? Hát az meg micsoda? — A masinánál, amin a pelyvát húzzák ki a gép alul, teccik tudni. Komisz egy hely az, és utolsó munka. Gyereknek, meg vénasszonyoknak való. — Miért akartak odaküldeni? — Mert, hogy nem számolok eladósorba. Elnevettem magam azon a mérhetetlen keserűségen, ahogy Katica a rajta esett szörnyű sérelmet elmesélte. — Mikor kerül nálatok valaki eladósorba? — kérdeztem mosolyogva. FELKÉRJÜK KEDVES OLVASÓINKAT, hogy költözködés esetén — az adminisztráció könynyitése végett — úgy a régi, mint az uj címet szíveskedjenek mielőbb közölni szerkesztőségünkkel. — Most már én i§ hozzájuk számolok — húzta ki a mellét duzzasztó önérzettel Katica. — Mert, hogy a Ferkó kiállt értem, oszt mielőtt a táncba mentünk a fát is elhasitotta. — Miféle fát? — A göncös fát. — Hát az meg micsoda? — Csak annyi, hogy aki legény elhasitja a göncös fát, amit a lány udvarába tettek, az már jussot szerzett magának a tánchoz, és ha ügyes, a többihez is. Édesapám kint. a gépnél nagyba hangoskodott, hogy tett ő is göncös fát a szérű elé. Persze ő a kancsit célozgatta. Vihogtak is a lányok folyvást. A kancsi meg ott lógott körülöttem. Hol a lábam csipkedte, hol a kendőm után kaparászott. Elöntött az epe, majd szétvetett, de Ferkó fent a dobon csak nézhette. Nem tehetett addig semmit, mig a sorja el nem jött annak rendjemódja szerint. — Édesapád miért ellenzi azt a Ferkót, aki — úgy látom, — tetszik neked? Talán szegény? — Ferkó? Nagygazdák ők. Huszholdasok. — Mi a csoda? Hát ti? — Édesapámnak csak öt holdja van, meg három felesbe. — Akkor meg mi kifogása van ellene? — összeakaszkodtak a Ferkó apjával egy kicsit még az őszön, mert hogy borosak voltak. Aztán azért . . . Katica kiegyenesedett és büszkén nézett rám. — Azért a fát mégis a Ferkó hasította el. Oszt mikor a táncba mentünk, a legények már mind ott álltak az ivóban, mer tudták, hogy nagy cécó lesz rövidesen. — Senki se lépett közbe? — Előre tudtátok, hogy mi fog történni, mégsem akadályoztátok meg? — bámultam Katicára, elképedve. — A Ferkó dolga volt, és abba nem szólhat bele más senki. Az én szivem igen verdesett, mikor bementünk, hát még akikor még csak, mikor a verekedést láttam. Sivitottam is, ; meg sírtam is az édesanyám kendőjébe, és fel se néztem, amig vége nem lett, és a csendőrök be nem jöttek a tánchelyiségbe. — Látod, látod, — feddtem Katicát. — Mit csinálsz akkor, ha az a szerencsétlen mégis meg talál halni? ——— Már miért halna meg? ... Legénysor az, majd csak kibirja. — A Ferkódat meg lecsukják ám, tudod-e? — De csak őszig. Annál nagyobb szava lesz otthon, ha visszajön. Úgy vélem, a tavaszon már elgyürüzhet. — Te, Katica, mondd csak igazán, nem sajnálod azt, ami történt? — Hogy én-e? Már mit sajnáljak rajta? Egyszer csak eladósorba kellett jutnom ne! kém is.
