Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-04-05 / 7. szám
1962 április 5. Kis Dongó 5-IK OLDAL Kalandos leánykérés — Azt hiszem, itt lecsücsülhetünk egy kicsit Margitka, — mondta az erdőmérnök és feleletet sem várva, leteritette kabátját egy fa alá. Kiszögellő erdőcsücskön állott a fa, mögötte sürü, magas bozót s ritkásan fák is, távolabb meg öreg fenyves húzódott fel a hegyberincre. Előttük is ösvénytelen, erdőfoltos, sziklás hegyvidék, ahol nem egykönnyen tájékozódhat az ember. — Ezt jól megcsináltam, mi? — folytatta. — Az egész tisztelt társaság azt gondolja most, hogy mi előre kerültünk s ahelyett ügyesen visszamaradtunk. így legalább nem zavarhatnak minket s mi: — végre egyedül vagyunk! . . . — Maga mindig komédiázik, Szalánczy, — mondotta szemrehányóan. — Mire való volt ez a rejtélyes bujkálás, örökös hallózás a többiek után? Igazán, olyan nyugtalan vagyok. Fogalmam sincs róla, hogy merre járunk. Ismeri maga ezt a vidéket? — Hogyne! Mint a tenyeremet! — válaszolta nevetve az erdőmérnök. — Igaz, hogy a legtöbb ember nem ismeri a tenyerét ... Én sem ... De azért ne nyugtalankodjék egy pillanatig sem. Itt nyugodtabban elüldögélhetünk, mint a maguk lakásában. — Rettentő ember maga! Sohasem tudom, sohasem vagyok vele tisztában, hogy komolyan beszél-e, vagy tréfál? — zsörtölődött a lány. — Hogyan fogunk most hazatalálni? — Hogyan? — évődött az erdőmérnök. — Vagy megsúgja a kisujjam vagy rázendítünk a dedóban tanult énekre: Erdőn jártunk, eltévedtünk . . . A lány összeráncolta a homlokát és már némi éllel mondta: — Nézze, Szalánczy, ennek semmi értelme sincs. Hagyjuk ezt a “romantikázást” . . . Nekem semmi érzékem a vadregényes vidékekhez, pláne kettesben. Nem vagyok sportlány s ha most egy nyúl futna el itt előttünk, talán elájulnék. De nagyon jól tudom, hogy maguk apával vaddisznóra, sőt medvére is járnak vadászni ezen a vidéken. Hát ez nem nekem va-Kedves Olvasóink! Mivel lapunk úgy Kanada, mint az Egyesült Államok egész területére jár, igy mindkét államban lakó olvasóink köréből felveszünk lapképviselőket. írjon feltételekért. Érdeklődő levelére szívesen válaszolunk. * % * Küldje be rokonának, barátjának vagy ismerősének címét és mi ingyenes mutatványszámot küldünk részére. A “KIS DONGÓ” kiadóhivatala. ló. Vegye föl csak szépen a kabátját és igyekezzünk a többiek után, úgyis lesz mit hallanom ezért a csatangolásért . . . Az erdőmérnök is félretett minden mókát és kérő tekintettel nézett a lányra. — Ne beszéljen igy, Margitka. Mióta lestem már egy olyan alkalomra, amikor zavartalanul beszélgethetünk! Hiszen otthon öt percig is ritkán lehetünk egyedül, pedig én magával mindig csak egyedül szeretnék lenni . . . Tudja jól, hogy szeretem; milliószor megmondottam már. Most már csak azt szeretném tudni: akar-e a feleségem lenni? Margit a főerdőtanácsos leánya, idegesen hallgatta végig a dolga a király feleségének sem lesz akkor', de nem ám! — Jaj... hiszen láthatja, hogy milyen ideges vagyok. Nem tudok én most gondolkozni sem . . . — Ne is gondolkozzék, mondja csak azt, amit érez ... — Félek! — mondta a leány, körültekintve a vigasztalan magányban. Szalánczy minden képességével azon volt, hogy megvigasztalja, megnyugtassa Margitot Kérlelte szép szóval, vidította tréfával, majd megint komolyra fordította a beszédet és esedezve kérte Margit válaszát. De Margit egyre bujkált ez elől, idegességét, nyugtalanságát emlegette s mindenáron menni szeretett volna már haza . . . Szalánczy meg kétségbeesetten ^. ' ~ fi 4L §m'' Az erdész háza fiatal mérnököt. Csöppet sem lepődött meg a szavain , . . Régen tudta, hogy amint magára marad vele, ez a kérdés el fog hangzani. De sehogysem volt tisztában magával, s ezért mindig ügyesen elkerülte, hogy alkalmat adjon Szalánczynak a vallomásra. Pedig Szalánczy nem volt ellenszenves előtte, de álmodozásaiban másnak látta jövendőbelijét: hatalmas, erős embernek, ki megküzd érette a sárkánnyal is, akinek egy szavára, egy tekintetére csodák történnek s akinek szólnia sem kell és ő máris tudni fogja, hogy érette jött, akárcsak a mesében . . . Persze, ezek az ábrándok még a gyermekkorában ragadtak beléje s nevette is magát, ha úgy elkérdezgette magától, hogy hát mire és kire is vár? De akárhogy volt is, a kistermetű, szelíd és mindig jókedvű Szalánczyban, akiről kivétel nélkül mindenki elismerte azt, hogy urigyerek, fess, ügyes fiú, sehogysem tudta az álmodott hős pótlását föltalálni. Szalánczy pedig, aki sejthetett valamit mindebből, most, hogy végre fülönragadhatta az alkalmat, mindegyre unszolta a leányt. — Margitka, feleljen, kérem! Ugy-e, a feleségem lesz? Jobb folytatta a mind reménytelenebbé váló harcot s végül, amikor már látta, hogy sehogysem boldogul Margittal, hirtelen jó hangosan összecsapta két kezét. — Margitka! — kiáltotta — maga a kétségbeesésbe kerget! Ugyanakkor a fa mögötti bozótból dörmögés, morgás hallatszott és Margit félelmében fölsikoltott: — Istenem! ... Valami vadállat! Gyorsan meneküljünk! A bozót megzörgött, csörtetés hallatszott és a morgás erősbödött. Szalánczy mereven nézett a zaj irányába s kezével csendre intette a sikongó, remegő lányt. De az nem hallgatott rá, hanem annál jobban korholta: — Látja, ilyen esztelenségekbe sodor! . . . Meneküljünk, az Istenért! . . . Magánál semmi fegyver nincs! . . . Jöjjön már . . . tudtam én, hogy valami baj ér minket . . . Az ágak ijesztően reccsentek valami hatalmas test súlya alatt; a kis mérnök keményen állott, a lány halottfehéren; egyszerre szétvált a bozót s egy medvefej bukkant elő. Iszonyú pillanat volt. Margit moccanni se tudott, mintha a földbe gyökerezett volna . . . Szivében messzi harangok kondultak s úgy érezte, mintha a Egy szerény 4 dolláros ajándékkal egész éven át örömet okoz és szórakozást nyújt rokonának vagy jóbarátjának, U ha megrendeli ajándékul a KIS DONGÓ”* világ körülötte forogna . . . Szalánczy hozzája lépett, gyöngéden megfogta kezét s elfordította arcát a veszélytől. Elszántan mondta: — Margitka, szaladjon! Én itt maradok s valahogy majd végzek vele . . . Aztán gyors mozdulattal fölkapta a fa alá terített kabátját, rávetette a medve fejére, majd nekiesett a mackónak és alaposan elpüfölte. Csak úgy csattogott minden egyes ütése. Közben szenvedélyesen kiáltott és a medve se maradt néma. Recsegtek a bokrok, visszhangzott az egész tájék. Margit, amint meghallotta a birkózás lármáját magához tért' és futásnak eredt. De a félelem elvette erejét és igy nem messzire jutott. Ahogy az első vastag fatörzset elérte, mögéje bujt s onnan lesett vissza Szalánczyra, de nem látta sehol. — Rettentő! Csak nem pusztult el? . . . — gondolta s kétségbeesésében segítségért kiáltozott. Szalánczy ekkor már a boizótban állott; tépett kabátját nézegette és mosolyogva figyelt Margitka kiáltozásaira. — No, most már elég volt, —• mondotta elégedetten mosolyogva a mellette álló medvetáncoltatónak, aki éppen jókora darab kenyeret szelt a derék mackónak. — Juon, ezt ügyesen megcsináltuk. Nesze, itt a pénzed, de most aztán elhurcolkodj erről a vidékről, hogy legalább egy évig ne is lássaj lak. Azzal átadta a pénzt az öregnek, megsimogatta a mackó j kopott bundáját és áttörve a bozótot, Margithoz sietett. — Nincs már semmi baj! — kiáltotta feléje messziről és vidáman lobogtatta feléje össze- Szakadozott kabátját. A lány némán, remegve nézte Szalánczyt és hinni sem akart a szemének, hogy épen látja a kis erdőmérnököt. — Hol a medve? — kérdezte dadogva. — óh, az már elmenekült. — Hát nem ette meg magát? Nem történt semmi baja? Hiszen maga valóságos hős! — modta Margit a csodálat hangján s a tekintete egyre melegebb lett. — Eh mit! Magáért még a hétfejü sárkánnyal is megbirkóznék, ez meg csak egy kis barna medve volt. De úgy elagyabugyáltam, hogy esze nélkül hordta el az irháját. Hanem igaz is, Margitka, — mondta most a mérnök és a lány ragyogó szemébe nézett, — az előbbi kérdésemre még mindig nem adta meg a választ . . . f i Margit, a valóság boldog kapuzatában, lesütötte a szemét :és most sem válaszolt egy szót 'sem. De önfeledt odaadással i borult a kis mérnök mellére. Szalánczy mérnök másnap megkérte a lány kezét és rövid j pár héten belül megtartották i az esküvőt.
