Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-02-05 / 3. szám
1962 február 5. Kis Dongó 5-IK OLDAL Nagyapát megoperálják Tulajdonképen máig sem tudom, hogy min is esett a harag nagyapám és Julia néném között. Mi gyerekek, már akkor születtünk, amikor ez az acsarkodó ellenségeskedés javában dúlt kettejük között. Egy faluban laktak, atyafiak is lettek volna, de hasztalan teltek hosszú esztendők, még csak egymásra sem köszöntötték az Isten szép napját. Mesélték, hogy hajdanában, virágzó ifjúságukban, nagy szerelemben voltak, hanem egy megyebálon aztán keményen összezördültek. Persze, abból az időből senki sem maradt szemtanúnak. Bizonyos, hogy ha vakációzni lementünk mi, unokák, nagyapámékhoz falura, hát azért átjárogattunk Julia nénihez habos uzsonnakávéra, szelíd tercierére. Julia néném portáján vénkisasszonyos szigorúsággal tartatott az úri illendőség, csak alaposan kikefélkedve és simára fésülködve mertünk beállitani hozzá. Általában, éppen az ellenkezőjén folyt nála az élet, mint nagyapámnál, aki szerette a vidám nevetéseket, tréfákat, ugratásokat. Olyan zengőn hahotázni, mint ő tudott, nem hallottam soha senkit. De olyan halk, suttogós szóval beszélni, mint Julia nénénk, no, azt sem hallottam mást. Természetesen, Julia nénémnél nem emlegettük nagyapámat s nagyapa előtt is hallgattunk Julia néniről. Ezt már ösztönösen betartotta mindenki, még az öklömnyi apróságok is. Egyszer azonban én, amilyen meggondolatlan hebrencs voltam, azt mondom kuglófmajszolás közben: szélében. Pillanatokig némán járt a megfakult ajka, hang nélkül, de aztán váratlanul felsikoltott: — Megoperálják? ... — Meg ... meg ... — bólogattunk büszkélkedve, hogy a mi nagyapánknak, bizony, hát ugyan felszabdalják a fejét. Láttam, a többi oktondi gyerek is megérti, milyen nagy dologról van szó. Julia nénénk nem faggatott tovább bennünket, hangtalanul kisietett a szobából, magunkra maradtunk. Csak ez ez kellett nekünk, tüstént elfeledkeztünk mindenről, éktelen lármával nekiestünk a lekvárnak, vajnak, kalácsnak, gyümölcsnek, egy percbe sem tellett, olyan ricsajban voltunk, mint még ezek között a falak között soha azelőtt. Arra sem csillapodtunk meg, amikor nyilott az ajtó s belépett a szobalány s engem szólitott, hogy menjek az ambitusra. Gyorsan rendbeszedtem magam s iparkodóban megjelentem Julia néni előtt. Teljesen átéreztem, hogy milyen igen fontos személy vagyok. Úgy is viselkedtem, komolyan, sőt komoran felelgettem kérdéseire. Elmondtam, hogy nagyapám maga mesélte az este vacsoránál a dolgot és szóról-szóra kijelentette: — Nem fájditom a fejem to- \ vább, elég volt, szabdalják fel a j doktorok Pesten s vegyék ki belőle azt a fránya kardhegyet... — Tudni kell, hogy nagyapám hősiesen harcolt Buda bevételénél negyvenkilencben, akkor sebesült meg. — Nem engedem... — remegte Julia néni. — Nem engedem ... Azzal kikiáltott az udvarra, hogy gyorsan fogjanak be, őmaga pedig bement a szobájába átöltözni, mire elkészült, a kocsi is előállott a tornác elé. Beült s maga mellé intett engem. Öreg Figurás Ferenc, a kocsis nem akart hinni a fülének, amikor megmondta a néni, hogy hová hajtson. — Induljon már! — kiáltott rá erélyesen Julia néni. Azzal megindultunk. Mint a támadt fergeteg, úgy robajlottunk be nagyapámék udvarára. Csak nagyanyám volt a lugasban, horgolt. Láttunkra, mint aki megbódult, leejtette a kezét s nézett meredezve, alig tudta fogadni a néni köszöntését, de lassan magához tért: — No, Julia, ez derék cselekedet tőled, hogy félre tetted a haragot — motyogta megilletődve, aztán egészen elérzékenyült és sírva borult a néni nyakába. Én meg csak álltam megkutyulva. Forgattam a nyakam, krákogtam, nekem is szemembe szökött a könny. Ekkor lépett ki az ambitusra nagyapám. Loboncos fehér hajába markolt, keményen megrázta az üstökét, mint aki ébreszti magát valami álomból, végre is nagyotrikkantott: Julia! — Ne engedjed, Kálmán!... Nem szabad ennek megtörténni! ... Nem... Nagyanyám is csatlakozott a könyörgéshez, aztán együtt rimánkodtak: — Ne, Kálmán... nem szabad ... Kérlek Kálmán ! ... — De mit akartok, kedveseim? ... — Tudja-e Julia néném, mi újság? — Nyeld le fiam, a falatodat előbb, aztán mondjad meg, hogy mit is kellene nekem tudnom — pirított rám halkan. Elvörösödtem a figyelmeztetéstől, de a zavaromban is, mert hirtelen észrevettem, okosabb lett volna a számat tartani, kicsit hát gondolkodtam, hogy majd valamivel elterelem a dolgot, hanem hiába volt minden, nem bírtam magamban fojtani a szót, végül is kinyögtem: — Megyen nagyapám Pestre. Felszökött ültéből Julia néni, mintha mérges pók csípte volna meg, bele is sápadt, azt hittem, menten elájul. De mindenkiben elakadt a lélekzet, csak én dadogtam tovább: — Felvágják a fejét... Julia néni ettől még kegyetlenebbül elsápadt, hogy meg kellett kapaszkodjon az asztal Legolcsóbb és legszebb ajándék névnapra, születésnapra, vagy bármely más alkalomra a “Kis Dongó“ Előfizetése egy évre 4 dollár. ÖRÖKSÉG Tollas Tibor verse hét-hónapos kisfiához Felhőkön szunnyadó szivárvány, Vigaszunk két vihar között, Jöttél a hajnal hűvös szárnyán S egünkre tündöklés szökött. Hét hó sugárzó pávatolla, Hét színben pompázó öröm, Hogy mosolyoddal rám ragyogsz ma, Naponta hétszer köszönöm. Noé bárkája süllyedőben, Dióhéjnyi az uj világ, Messzi a part s te ismerősen Üzensz, mint élő olajág. Üzensz, mint vándor gólyarajnak Új hazában az újszülött: Hogy nélkülük is visszahajtnak Titkos szavak és ösztönök. Az ősi táj, bár sose láttad, — Melyben te élnél — benned él. Mindegy hét hó vagy hét évszázad, Időtlen folyó, ez a vér. Túl szerelmeken és csatákon Magukban igy vittek tovább Holt dédapák, — s néznek vigyázón Messzi Gelei-Katonák. így nézlek hét hónapja én is És minden apa a fiát, Kit. idegen föld dajkál s mégis — Az örökséget menti át. Valahogy beleszédültem én is a fura helyzetbe és csatlakoztam a könyörgőkhöz: — Nagyapám, ne ... ne.., édes nagyapám ... — Mit ne?! Mit ne tegyek?! Nagyanyám tért először magához s kijelentette, hogy ő nem tudja. Én is bevallottam, hogy nem tudom, amint nem is tudtam, mert teljesen és végképen összezavarodtam. Julia néni azonban világosan előadta az operáció dolgát. — Hetvennyolc esztendeig kibírtad Kálmán, azt a kis főfájást, akkor most ne engedjed, hogy vagdaljanak... könyörgöm, ne... ne ... — siránkozott Julia néni. — Rendben van... — dórmögött kis szünet után nagyapám. — Rendben van, a te kedvedért Julia... majd tovább tűrök... Furcsa csend következett. Julia néni szedelődzködni kezdett némán. Hanem meggondolta magát, visszaült a helyére s intett a kocsisának, hogy menjen haza, ő marad. Aztán együtt is vacsoráztunk. Szóval kibékültek Julia néni és nagyapámék. Olyan vidám lett később a hangulat, hogy valaki bátorságot vett s megkérdezte, min haragudtak össze. Egyik sem felelt. Hallgattak, nézték a pilláncsos csillagokat az égen. Nagyapám megsimogatta Julia néni fehér kezét s dörmölődött: — Bolondság ... bolondság volt. Miért kellett nekünk egy életen át ellenségekként élni, megrontani egymás életét dacból, ostoba haragból... * Csak később tudtam meg, hogy az egész operációs históriát nagyapám találta ki, mert ötvenöt év után ki akart békülni Julia nénivel. AZ ÖRDÖG SEM AKAR A régi világban egyszer perbe fogtak egy csomó fehércselédet. Azzal vádolták őket, hogy éjjelente a közeli hegytetőre jártak az ördöggel táncolni. Volt a gyanúsítottak között egy negyven esztendős vénlé« ány is, aki azzal védekezett, hogy hazug a vád, mert élemedett kora miatt nem is táncol már. A bíróság jegyzője ehhez a vallomáshoz azt a megjegyzést tette: ‘‘Negyven esztendős leánnyal már az ördög sem akar táncolni . . .”
