Kis Dongó, 1961 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1961-10-20 / 20. szám

4-IK OLDAL KIS DONGÓ — CLEAN FUN 1961 október 20. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comie Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVENUE, DETROIT 17, MICH. Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00 — six months $2.00. Előfizetési ára egy évre: $4.00 — hat hónapra $2.00. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. A holdkóros Csillaghullásos kisasszonyha­vi éjjelen Szuhay künn vigyá­zott a dinnyeföldön. Cöveket szúrt a dinnyés túlsó sarkán, odakötötte Lompost, a komon­dort, maga meg az úttest mel­lé ballagva — ahonnét inkább érhette baj a dinnyést, — bod­­ros subájára heveredett és né­mán pipázgatva figyelte a csöndet. őszbe csavarodott . . . A holdfényes dombok ezüs­tös tarlóin sárgavirágos ökör­farkkóró bókolt. S a nedves hajlatok ijesztő árnyas csönd­jében — mint rossz szándékú emberek — öles szamártövisek gyülekeztek. A dinnyés mentén hosszan, sötéten húzódó kuko­ricásban minden kis suhanás­­ra sirásba-rivásba, kesergő, szemrehányó, szivettépő zoko­gásba, sokszor valóságos őrjön­gésbe fogtak a félig megszá­radt, csak haldokolva élő kuko­ricaszárak. A düllő szélén má­sodszor virágzó akácok sárgul­va hulló levélpénzeket szórtak: s hosszú árnyékot vető jege­nyék, múltakba kábuló meren­gő tornyok, álmosan figyelték a messzeséget . . . Szuhay szemlélődött. Szíttá a pipát s ahonnét leginkább futott a csillag, keletnek for­dulva kereskedett az égen. Egyszer csak Lompos a diny­­nyés túlsó sarkán vakkantott egyet. De csak úgy örvendezve, nyújtózkodva és farkcsóválva, mert megismert bennünket, engem meg az öcséimet, akik vacsorát meg bort hoztunk Mihály bácsinak . . . * # * Csodálatos csillaghullás volt. A. zafirkék égen bámulatosan ünnepeltek. Mennybéli raké­ták, mint hulló ékkövek, sötét­vörös gránátok, vérvörös kar­­bunkulusok, bibor ametisztek és gyöngyszinü kalcedonok egymást érték. Halványpiros rózsát, vérvörös liliomot, ibo­lyát, violát, bazileát, ezüstdiót és aranyalmát valósággal bő­ségszaruból harmatoztak az egek . . . * * * Lehetett úgy tiz óra, mikor megszűntek hullani a mennyei drágakövek, s mi ültünk elmé­lázva a tenger némaságban, s vártuk, hogy megszólaljon az öreg. Hirtelen recsegő, komor kiál­tás harsant, hogy pillanatra megrezzentünk: mig eszünkbe nem jutott, hogy csak gémek kiáltják, hívják egymást, a csillagokkal kivert ragyogó égen. — Mihály bácsi — szólaltam meg végre, eltűnődve a vert­­arany holdon, — igaz, hogy vannak holdkórosok? — Igaz. — Aztán milyenek azok a holdkórosok? Beszéljen róluk, Mihály bácsi . . . öreg Szuhay fölvette az üve­get. A hold felé tartotta, ke­resztül nézett rajta, azután rosszkedvűen motyogott: — Üres . . . üres az üveg... öcsém elnevette magát. Az­tán kinyúlt a felleghajtó alul, s letett Szuhay elé — egy má­sik üveget . . . Mihály bácsi, mint a meg­csiklandozott gyerek, nagyot rikkantott. Egyszerre elemében volt, s leereszkedve tegeződni kezdett. — Osztán hol vettétek? — Éd’sapám azt mondja, eredj le a pincébe és eressz teli a csapról öreg Szuhaynak egy üveget. Én meg tévedésből te­le eresztettem két üveget. — Hogy a kakas csípne meg, oszt ennélek meg benneteket. Nem lenne kerek — én mon­dom, Szuhay, — nem lenne ke­rek ez a világ nélkületek! Nagyot húzott az üvegből, oszt elkezdett a “hódasok”-ról mesélni. — Hát tudjátok, én tudom csak igazán, mi az hódasnak lenni . . . Mert a vejem, a Ko­sa Pista, aki elvette a Pan­nim, oszt most helyettem a bé­resgazda, az volt hódas annak­idején ... De ez csak úgy köz­tünk maradjon: nem köll sen­kinek az orrára kötni, értjük-e? — Pista parádés kocsis volt. Csinos, jóra való legény, oszt utána volt a Panninak. Mindig a sarkában járt és ha csak te­hette, csókolt, csípett egyet rajta, már ahogyan a szerelmes legény . . . Oszt a Panni is szívesen állta, meg nekem is és a Pista anyjának is csak kedvére való volt a remény... A dinnyeföld túlsó szélén el­kezdett Lompos keményen ugatni . . . Szuhay először odanézett, de aztán nyugodtan folytatta: — Egyszer csak, mikor már mindennap vártuk, hogy meg­kéri a Panni kezét, hát csuda történt ... A Pista elkezdett sápadni, bánkódni, nem evett, hallgatott, elkerülte Pannit, az embereket, mindenkit . . . Mintha kicserélték volna ... Lompos már magánkívül volt. Nem is ugatott, hanem üvöltött. Szinte láttuk a tol­vajra meresztett, vérbenforgó szemét. Szuhay fölállt a hang felé fordulva, megrázta az öklét: — Elmenj innét, bitang, akárki fia légy, amig meg nem bánod ! . . . Nézd csak . . . Az ádáz hang, mint vércse­vijjogás, végigsöpört a környé­ken, s utána még ijesztőbb lön a megszeppent csönd... Lom­pos is lefokozta dühét, már csak kényeskedve ugatott, megkötöttsége fölött siránkoz­va, hogy nem loholhat a tolvaj mögött . . . Szuhay lehevert. Megtörölte bajszát, azután haragosan ivott . . . — Panni sirt, az asszony is busult, én meg mondok ma­gamban, meglesem a legényt, hátha elbitangol valahova! ... Szép holdas este volt. Ilyen, mint ma. Fekszek az ambitu­­son, a subámba bújva, de fél­szemem az istállóajtón van ... — Egyszer csak, amikor már minden elcsöndesedett, elpi­hent, lehetet úgy tiz óra tájt, csak megjelenik ám az istálló­­ajtóban a Pista . . . Nem nézett az se jobbra, se balra, csak maga elé nyújtotta a kezét, oszt ment támolyogva, mint a vak, vagy mintha ré­szeg volna, ki az udvarból, át a garádon, szántáson, vetésen, kukoricán, a holdnak vetett fejjel bele a világba . . . Hirtelen megdobbant a föld, ijedten néztünk hátra: — Adj Isten, jó estét! Két mosolygós képű suhanc­­legényke állt a holdfényben. — Adj Isten — mondja Szu­hay, — oszt mi kéne, ha vóna? — Hát ha meg nem sérte­nénk, Mihály bácsi, adjon ne­künk egy dinnyét . . . — Ahá, zsiványok! Tik vó­­tatok, akiket az előbb a Lom­pos ugatott! ... Dinnyét akar­tatok lopni, igaz-e? . . . A két legényke fülig pirulva nevetett. — Te a Baranyai szomszéd fia vagy, ugye? — Azé . . . — Hát a cimbora? — Ez meg a szántógyerek. A Tóth Miska. — Oszt mit csináltok itt éc­­caka? — Lovat legeltetünk itt a la­posban. Szuhay fölkelt, kikeresett egy nagy görög dinnyét és a markukba nyomta: — Itt van. Vigyétek. Ha kell, máskor is adok . . . Legjobb az egyenes ut . . , A két legényke elköszönt ör­vendezve. Szuhay újból nagyot ivott, aztán elővette a pipát, kicsi­holt és rágyújtott. — Hát én már láttam, hogy hol a hiba . . . Pistába bele­­bomlott a hold, ez a szőke tün­dér, az szíttá magába . . . Ejnye a jó reggelét a világ­nak, mondok magamban, csak most adná a fölséges Úristen, hogy az a “bózsik” ide botlana . . . Mert csak az tudna orvos­ságot ennek a bajára . . . Mert a bózsik csodatevő em­ber. Még azt se lehet tudni, hogy ember-e? Csak az a bizo­nyos, hogy segíteni szokott, ha valami tanácsot jó emberek kérnek tőle . . . Egyik este aztán, ahogy ülök a tanyaudvaron, holdvilág mel­lett, hát a kutyák csak elkez­denek ám ugatni, de nagyon. De aztán abba is hagyták nagy­­hirtelen, s bejönnek az udvar­ba — a bózsikkal . . . Mert a bózsikot a kutyák se bántják. Ért a nyelvükön. Mint afféle csodatevő ember. Akkorka csak, mint egy hat­éves gyermek. Hegyes bárány­­bőrkucsmája, piros arca s tér­dig érő hegyes szakálla van, mert a bózsik öreg irgalmatla­nul . . . Vállán szűrt, lábain bocskort, kezében meg hosszú, görcsös botot hordoz . . . — Itt van a mi édesapánk, aki áldást hoz a házhoz — Lapképviselőket AZ ORSZÁG MINDEN RÉ­SZÉBEN FELVESZÜNK. ÍRJON FELTÉTELEKÉRT. , Hallgassa ön is minden vasárnap 1 órától 3 óráig a WFHA-FM rádió magyar adását a 106.3 hullámhosszon. ÜZENETEK, DALOK felvétele a BUDAPESTI RÁDIÓ részére. — üzenjen ön is hozzátartozóinak az óhazába. WFHA-FM Radio Hungarian Program RED BANK, — N. J., USA.

Next

/
Oldalképek
Tartalom