Kis Dongó, 1961 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1961-10-20 / 20. szám
4-IK OLDAL KIS DONGÓ — CLEAN FUN 1961 október 20. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comie Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVENUE, DETROIT 17, MICH. Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00 — six months $2.00. Előfizetési ára egy évre: $4.00 — hat hónapra $2.00. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. A holdkóros Csillaghullásos kisasszonyhavi éjjelen Szuhay künn vigyázott a dinnyeföldön. Cöveket szúrt a dinnyés túlsó sarkán, odakötötte Lompost, a komondort, maga meg az úttest mellé ballagva — ahonnét inkább érhette baj a dinnyést, — bodros subájára heveredett és némán pipázgatva figyelte a csöndet. őszbe csavarodott . . . A holdfényes dombok ezüstös tarlóin sárgavirágos ökörfarkkóró bókolt. S a nedves hajlatok ijesztő árnyas csöndjében — mint rossz szándékú emberek — öles szamártövisek gyülekeztek. A dinnyés mentén hosszan, sötéten húzódó kukoricásban minden kis suhanásra sirásba-rivásba, kesergő, szemrehányó, szivettépő zokogásba, sokszor valóságos őrjöngésbe fogtak a félig megszáradt, csak haldokolva élő kukoricaszárak. A düllő szélén másodszor virágzó akácok sárgulva hulló levélpénzeket szórtak: s hosszú árnyékot vető jegenyék, múltakba kábuló merengő tornyok, álmosan figyelték a messzeséget . . . Szuhay szemlélődött. Szíttá a pipát s ahonnét leginkább futott a csillag, keletnek fordulva kereskedett az égen. Egyszer csak Lompos a dinynyés túlsó sarkán vakkantott egyet. De csak úgy örvendezve, nyújtózkodva és farkcsóválva, mert megismert bennünket, engem meg az öcséimet, akik vacsorát meg bort hoztunk Mihály bácsinak . . . * # * Csodálatos csillaghullás volt. A. zafirkék égen bámulatosan ünnepeltek. Mennybéli rakéták, mint hulló ékkövek, sötétvörös gránátok, vérvörös karbunkulusok, bibor ametisztek és gyöngyszinü kalcedonok egymást érték. Halványpiros rózsát, vérvörös liliomot, ibolyát, violát, bazileát, ezüstdiót és aranyalmát valósággal bőségszaruból harmatoztak az egek . . . * * * Lehetett úgy tiz óra, mikor megszűntek hullani a mennyei drágakövek, s mi ültünk elmélázva a tenger némaságban, s vártuk, hogy megszólaljon az öreg. Hirtelen recsegő, komor kiáltás harsant, hogy pillanatra megrezzentünk: mig eszünkbe nem jutott, hogy csak gémek kiáltják, hívják egymást, a csillagokkal kivert ragyogó égen. — Mihály bácsi — szólaltam meg végre, eltűnődve a vertarany holdon, — igaz, hogy vannak holdkórosok? — Igaz. — Aztán milyenek azok a holdkórosok? Beszéljen róluk, Mihály bácsi . . . öreg Szuhay fölvette az üveget. A hold felé tartotta, keresztül nézett rajta, azután rosszkedvűen motyogott: — Üres . . . üres az üveg... öcsém elnevette magát. Aztán kinyúlt a felleghajtó alul, s letett Szuhay elé — egy másik üveget . . . Mihály bácsi, mint a megcsiklandozott gyerek, nagyot rikkantott. Egyszerre elemében volt, s leereszkedve tegeződni kezdett. — Osztán hol vettétek? — Éd’sapám azt mondja, eredj le a pincébe és eressz teli a csapról öreg Szuhaynak egy üveget. Én meg tévedésből tele eresztettem két üveget. — Hogy a kakas csípne meg, oszt ennélek meg benneteket. Nem lenne kerek — én mondom, Szuhay, — nem lenne kerek ez a világ nélkületek! Nagyot húzott az üvegből, oszt elkezdett a “hódasok”-ról mesélni. — Hát tudjátok, én tudom csak igazán, mi az hódasnak lenni . . . Mert a vejem, a Kosa Pista, aki elvette a Pannim, oszt most helyettem a béresgazda, az volt hódas annakidején ... De ez csak úgy köztünk maradjon: nem köll senkinek az orrára kötni, értjük-e? — Pista parádés kocsis volt. Csinos, jóra való legény, oszt utána volt a Panninak. Mindig a sarkában járt és ha csak tehette, csókolt, csípett egyet rajta, már ahogyan a szerelmes legény . . . Oszt a Panni is szívesen állta, meg nekem is és a Pista anyjának is csak kedvére való volt a remény... A dinnyeföld túlsó szélén elkezdett Lompos keményen ugatni . . . Szuhay először odanézett, de aztán nyugodtan folytatta: — Egyszer csak, mikor már mindennap vártuk, hogy megkéri a Panni kezét, hát csuda történt ... A Pista elkezdett sápadni, bánkódni, nem evett, hallgatott, elkerülte Pannit, az embereket, mindenkit . . . Mintha kicserélték volna ... Lompos már magánkívül volt. Nem is ugatott, hanem üvöltött. Szinte láttuk a tolvajra meresztett, vérbenforgó szemét. Szuhay fölállt a hang felé fordulva, megrázta az öklét: — Elmenj innét, bitang, akárki fia légy, amig meg nem bánod ! . . . Nézd csak . . . Az ádáz hang, mint vércsevijjogás, végigsöpört a környéken, s utána még ijesztőbb lön a megszeppent csönd... Lompos is lefokozta dühét, már csak kényeskedve ugatott, megkötöttsége fölött siránkozva, hogy nem loholhat a tolvaj mögött . . . Szuhay lehevert. Megtörölte bajszát, azután haragosan ivott . . . — Panni sirt, az asszony is busult, én meg mondok magamban, meglesem a legényt, hátha elbitangol valahova! ... Szép holdas este volt. Ilyen, mint ma. Fekszek az ambituson, a subámba bújva, de félszemem az istállóajtón van ... — Egyszer csak, amikor már minden elcsöndesedett, elpihent, lehetet úgy tiz óra tájt, csak megjelenik ám az istállóajtóban a Pista . . . Nem nézett az se jobbra, se balra, csak maga elé nyújtotta a kezét, oszt ment támolyogva, mint a vak, vagy mintha részeg volna, ki az udvarból, át a garádon, szántáson, vetésen, kukoricán, a holdnak vetett fejjel bele a világba . . . Hirtelen megdobbant a föld, ijedten néztünk hátra: — Adj Isten, jó estét! Két mosolygós képű suhanclegényke állt a holdfényben. — Adj Isten — mondja Szuhay, — oszt mi kéne, ha vóna? — Hát ha meg nem sértenénk, Mihály bácsi, adjon nekünk egy dinnyét . . . — Ahá, zsiványok! Tik vótatok, akiket az előbb a Lompos ugatott! ... Dinnyét akartatok lopni, igaz-e? . . . A két legényke fülig pirulva nevetett. — Te a Baranyai szomszéd fia vagy, ugye? — Azé . . . — Hát a cimbora? — Ez meg a szántógyerek. A Tóth Miska. — Oszt mit csináltok itt éccaka? — Lovat legeltetünk itt a laposban. Szuhay fölkelt, kikeresett egy nagy görög dinnyét és a markukba nyomta: — Itt van. Vigyétek. Ha kell, máskor is adok . . . Legjobb az egyenes ut . . , A két legényke elköszönt örvendezve. Szuhay újból nagyot ivott, aztán elővette a pipát, kicsiholt és rágyújtott. — Hát én már láttam, hogy hol a hiba . . . Pistába belebomlott a hold, ez a szőke tündér, az szíttá magába . . . Ejnye a jó reggelét a világnak, mondok magamban, csak most adná a fölséges Úristen, hogy az a “bózsik” ide botlana . . . Mert csak az tudna orvosságot ennek a bajára . . . Mert a bózsik csodatevő ember. Még azt se lehet tudni, hogy ember-e? Csak az a bizonyos, hogy segíteni szokott, ha valami tanácsot jó emberek kérnek tőle . . . Egyik este aztán, ahogy ülök a tanyaudvaron, holdvilág mellett, hát a kutyák csak elkezdenek ám ugatni, de nagyon. De aztán abba is hagyták nagyhirtelen, s bejönnek az udvarba — a bózsikkal . . . Mert a bózsikot a kutyák se bántják. Ért a nyelvükön. Mint afféle csodatevő ember. Akkorka csak, mint egy hatéves gyermek. Hegyes báránybőrkucsmája, piros arca s térdig érő hegyes szakálla van, mert a bózsik öreg irgalmatlanul . . . Vállán szűrt, lábain bocskort, kezében meg hosszú, görcsös botot hordoz . . . — Itt van a mi édesapánk, aki áldást hoz a házhoz — Lapképviselőket AZ ORSZÁG MINDEN RÉSZÉBEN FELVESZÜNK. ÍRJON FELTÉTELEKÉRT. , Hallgassa ön is minden vasárnap 1 órától 3 óráig a WFHA-FM rádió magyar adását a 106.3 hullámhosszon. ÜZENETEK, DALOK felvétele a BUDAPESTI RÁDIÓ részére. — üzenjen ön is hozzátartozóinak az óhazába. WFHA-FM Radio Hungarian Program RED BANK, — N. J., USA.
