Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1960-08-20 / 16. szám

1960 augusztus 20. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 3-IK OLDAL Gyermekrovat A magyar puli kutya Kálmán és Vica- kirándulni mentek édesapjukkal. Meglá­togatták a legelőn a juhnyájat. Sok-sok juhot és Ugrándozó báránykát legeltetett a juhász. Nagy görbe bottal, a juhász­bottal őrizte őket. A juhásznak egy boncos, kócos szőrű, csillo­gó szemű kis kutya segített a sok juhot őrizni. Bogár, a hű­séges puli. Ha egy-egy juh el­maradt a többitől, a juhász rászólt a pulira: — Bogár, te! Tereld vissza! A puli úgy futott, mintha puskából lőtték volna ki. Rá­ugatott a tévelygő birkára, az meg ijedten szaladt vissza a nyájhoz. Ha nem engedelmes­kedik, Bogár beleharap ám a lábába. Vica mosolyogva simogatta meg a kis kutyát: — Okos ez a kutya! — Okos bizony, — szólt a ju­hász. Még számolni is tud! — Számolni? — csodálkozott Kálmán. — Bizony! Csak figyeljenek: Bogár! — szólt a pulira a ju­hász, — ugasd ki, hányszáz bir­kát őrzői? Bogár csillogó szemmel uga­tott: — Huh, huh, huh! r— Háromszáz? — kérdezte Vica. — Háromszáz öreget őri­zünk, kislányom, de van még 40-50 kisbárány is. Bogár csak százasokban számol, mert csak azt tanulta a kutyaiskolában. Mig beszélgettek, egy görbe szarvú kos lépkedett oda. Meg­nyalta Kálmán kezét és azt mondta: — Be-e-e-e! Vica nevetett: A kos kezét csókolt Kálmánnak! Jaj, de ér­dekes! A juhász elköszönt. Tovább ballagott a nyájjal. Kálmánék is hazafelé indultak. Vígan da­lolták a juhász-nótát: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra Terelgeti nyáját, fújja furulyáját, Bu nélkül éli világát! — Hát tovább nem tudjá­tok? — kérdezte édesapjuk. — Nem, pedig olyan érdekes ez a nóta. Van még egy vers­szaka? — Van... Idefigyeljetek: Ha megunja furulyáját: Eló'veszi bőrdudáját, Belefujja buját, a birka bőrébe, Szélnek ereszti belőle. A király testőre Hires legény volt Gergő. Csak a fogában is akkora volt az erő, hogy egy zsák lisztet emelt fel vele. Ha meg sárba ragadt va­lahol egy szénásszekér, őt hiv­­ták segítségül s csak emelintett egyet a szekér oldalán s már kint is volt. Sokan látták azt az esetet, mikor egy elesett sze­gény, beteg lovat egymaga ál­lított talpra. No, de volt is tekintélye Ger­gőnek! A falu legényei is tisz­telettel tértek ki utjából s bi­zony, ha közelben érezték, ösz­­sze nem verekedtek volna egy világért sem, annyira féltek tőle. Pedig hát nem volt okuk fél­ni. Gergő hatalmas mellkasá­ban szelíd szív fészkelt. Olyan szelíd, hogy még az utón elébe kerülő kis bogarat is kikerülte, nehogy eltapossa. És bárhol volt szükség reá, nyomban ott termett, hogy segítsen. Mi tagadás, nemcsak tekin­télye volt, de szerették is Ger­gőt. S jaj, micsoda sirás-rivás támadt, amikor egy szép napon utolszór járta végig a falut, hogy búcsút mondjon! Körül­vették, simogatták, marasztal­ták, de Gergő csak ennyit mon­dott: — Mennem kell! A felséges király hivott szolgálatába. Ez pedig úgy történt, hogy bevetődött a faluba a király testőrkapitánya, hogy a testőr­ségbe illő legényt keressen. Nem lehet ám akárki testőr! Meg kell ütnie a mértéket ma­gasságban, tetszetősnek kell lennie arcban, helyén az eszé­nek, szivének, aztán meg egy kis bajuszának is kell lenni az orra alatt. No, éppen jó helyen keresett. Mikor a kapitány előadta, mi szél hozta erre, biró uram ezt felelte: —- Van a falumban ilyen le­gény. De biz’ letagadnám lé­tezését is, ha nem tudnám, hogy a király őfelsége is meg­becsüli majd. — Aztán miért, biró uram? — kíváncsiskodott a kapitány. — Csak azért, mert igen de­rék legény ám. — No, örült a kapitány en­nek a beszédnek. De szinte a bőréből ugrott ki, amikor Ger­gőt elevenen is megismerte. Azon nyomban lecsatolta aranyláncát és e szavakkal nyújtotta a legénynek. — Édes fiam, ez legyen az “adjon Isten”, órát hozzá majd magad szerezz! Hát testőr lett Gergő. De még milyen testőr! Olyan derék, szép szál vitézzé vedlett a cifra­szép ruhában, hogy aki látta, bizony megcsodálta. Alig egy esztendő múlva há­borúba gabalyodott a király. Gergőnek is menni kellett. S bi­zony hitvány lélek az, aki el nem ismeri, hogy Gergő küz­dött legkülönbül a seregben. S talán küzdött volna a háború végéig, ha közben bele nem fú­ródik egy hitványka kis golyó a lábába. Node, nem történt semmi ve­szedelem. Az orvos kioperálta a golyót, a seb begyógyult és Gergő a kis ólomdarabot meg­tarthatta emléknek. Meg is becsülte. Ezüstbe fog­laltatta és Aranyláncára akasz­totta. Ezután mintha kissé büsz­kébben lépkedett volna Gergő. Órája ugyan nem volt még, de az a kis ezüstös golyó kikandi­kált zubbonya zsebéből. Egy nap Gergő összetalálko­zott a királlyal. Éppen ő állt őrt a királyi lakosztály ajtajá­ban. A király ránézett a derék katonára s mert igen jó kedve volt, meglátva a csillogó arany­láncot, megkérdezte: — Mondd csak, fiam, Gergő, hány az óra? Az enyém hatot mutat. Gergő úgy állt a felséges ur előtt, mint egy szobor. Derekát kihúzta, meg se moccant. — Hej, pedig a szive gyor­sabban vert, mint a madáré! Mert hát a király nem igen ér rá a testőreivel beszélgetni. Van egyéb gondja-baja is s ha Gergőnek nem lett volna he­lyén a szive is, az esze is, bi­zony hebegve felelt volna. De ő bátran bevallotta: — Felséges uram, az én órá­mon nincs sem öt, sem hat óra, mivelhogy nincs is órám. Ha­nem ez a kis golóbis, amely itt fityeg a mellemen, szüntele­nül arra int, hogy felségedért minden pillanatban készen kell lennem a halálra. No, a királynak igen tetszett a talpraesett válasz. Megvere­gette Gergő vállát és ezt mon­dotta: — Derék ember vagy, fiam! S hogy ezután mégis tudjad, hány az óra, ha megkérdezem, itt az enyém, neked adom. — Azzal elővette gyémántköves, szép aranyóráját és felséges ke­zével maga akasztotta Gergő aranyláncára, a kis ezüstgolyó­bis mellé ... Régi történet ez, de még ma is erről regélnek a gyermekek­nek Gergő falujában. GONDOLJON AZ ÓHAZÁ­BAN SZENVEDŐ VÉRE­INKRE! Ah, hol vagy . . . Ah hol vagy magyarok Tündöklő csillaga, Ki voltál valaha Országunk istápja? Hol vagy István király? Téged magyar kiván, Gyászos öltözetben Te előtted sírván. Rólad emlékezvén, Csordulnak könnyei, Búval harmatoznak Szomorú mezei. Lankadnak szüntelen Vitézlő karjai, Nem szűnnek iszonyú Sírástól szemei. % Virágos kert vala Hires Pannonia, Mely kertet öntöze Híven Szűz Mária. Katolikus hitnek Bő volt szép virága, Be megsötétedett Örvendetes napja. Előtted könyörgünk Bus magyar fiaid, Hozzád fohászkodunk Árva maradékid. Tekints István király Szomorú hazádra, Fordítsd szemeidet Régi országodra. Reménységünk vagyon Benned s Máriában Mint magyar hazánknak Hü királynéjában, Még éltedben minket Néki ajánlottál, És szent koronáddal Együt föláldoztál.--------rS-Sv*"'-------­LEGDRÁGÁBB KINCSETEK — Pósa Lajos — Legdrágább kincsetek Legyen a hazátok! Dobogjon kebletek, Ha nevét halljátok! Lángoló szivetek Legyen szive vértje! Éljetek, s hogyha kell, Haljatok meg érte! TALÁLÓS KÉRDÉS Nem fér a pajtába, Nem fér a pincébe, De mégis belefér A hajszálnak végébe. Mi az? (njaq i zy) Magyar szakácskönyv — angol nyelven amerikai mértékegységgel DÍSZES KIADÁS — GYÖNYÖRŰ SZÍNES KÉPEKKEL Szegő Imre, a budapesti Szent Gellért szálloda volt főszakácsa, az ételek —• és Réthy cukrász a tészták, sütemények, torták, stb. receptjeivel. Tartalmazza: levesek, húsfélék, főzelékfélék, körítések, saláták, halak magyaros elkészítési módját, valamint főtt és sült tészták, sütemények, torták, kaláesok, rétesek, kiflik, stb. magyaros elkészítésének módját. Rendelje meg a másodgenerációs gyermekeinek, menyének, vejének, amerikai ismerőseinek s a bevándorolt magyarok, akik amerikai családhoz kerültek, adják oda amerikai háziasszonyuknak, akik bizonyára örömmel veszik, ha a világhírű magyar konyha szerint elkészített ételeket megismer­hetik, készíthetik és fogyaszthatják. — Ára szállítási díjjal 1 dollár — Megrendelhető a következő címen: KIS DONGÓ — CLEAN FUN 7907 West Jefferson Avenue, Detroit 17, Mich. — Csakis a pénz előzetes beküldése esetén szállítjuk. —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom