Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1960-05-05 / 9. szám
1960 május 5. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 5-IK OLDAL ÖNGYILKOSSÁGOM A nap lefeküdni készült a budai hegyek mögött. És bucsusugarai — a hagyományoktól eltérőleg — nem a legmagasabb tárgyakat, nem a Mátyástemplomot, nem a bazilikát és a királyi palotát ragyogták be, hanem őt. ő ott ült a Pelikán hajón, mely zajosan verve kerekeivel a Dunát, a Margitsziget felé sietett. ő ott.ült és tekintete a nyugvó nap felé fordult. Én is ott ültem, de tekintetem nem a nyugvó nap felé fordult. Mit törődöm a nappal? Oly érzékenyen búcsúzik, pedig reggel korán megint csak megjelenik a Kerepesi-ut végén, a keleti pályaudvar fölött. Az én tekintetem ő felé fordult. Kezei vörösek voltak. íme, a munka szentelt nyomai! Szemei is vörösek voltak. Tehát boldogtalan, mert sokat sir. A haja is vörös volt. A ruhája ellenben fehér volt, tehát majálisra megy. Családi betegség nálunk, hogy napnyugtakor elérzékenyedünk. Lelkünk ilyenkor kész prédája minden benyomásnak. Megeshetik, hogy reggel hidegen megyek el a milói Vénusz mellett, holott napnyugtakor beleszeretek egy kis fitos orrú, szeplős lányba, aki vidáman a szemem közé nevet. Föl s alá kezdtem a födélzeten járkálni. Ha valaki a hajón föl s alá sétál, vagy hajós, vagy szerelmes. Ezt mondja egy régi norvég tengerészbabona. Én nem voltam hajós. Végre leültem a kisasszony mellé. — A majálisra megy, kisasszony? — Maga igazságtalan Mister Blarkett — hangzott föl hirtelen a közönség köréből egy helyen, ahol épen elvezették az elítéltet. Jack oda tekintett és megismerte a szellemszerü idegent. __ ? — Nos, igen. Nem látta, hogy a biró szemét szemüveg fedte? Miért nem kérte fel, hogy tegye le azokat az alkalmatlan szemüvegeket? A jövőben ne feledje ezt a körülményt Jack Blarkett. Jack Blarkett pedig türelmesen leüli a reá mért 10 esztendőt. Maga állítja, hogy ha kikerül, újra próbát tesz, de csak olyan embereknél, akik nem viselnek szemüveget... — Oda. — A mamájával? — Nem, ez az asszonyság nem a mamám, hanem a tulajdonosné. Hirtelen fölkeltem és tovább sétáltam. Aki a tulajdonosnéval és nem a mamájával megy ki a majálisra, az nem lehet méltó a szerelmemre. Fölmentem a kapitány hídjára. — Kapitány ur, volt ön már szerelmes? — Nem! felelte az édesvízi patkány szárazon.-— Soha? — Soha. Nem értem rá az ilyesmire; háromszor nősültem. — Eszerint ön nem is adhat tanácsot egy szerencsétlen szerelmes számára? — De igen. Ugorjék a Dunába. — Igen? ön azt hiszi, hogy a szerencsétlen szerelmet csak a halál gyógyítja? — Nem, hanem a hideg viz. — Hogy-hogy? — Mert ha beugrik is, mi kihúzzuk. Rajta, fiatal barátom! Bátorság! És nagyot ütött a vállamra. — Köszönöm. De nem tehetem. Mert vagy bele akarok halni és akkor ön nem buzdít arra, hogy kihúznak. Vagy nem akarok belehalni: akkor pedig minek ugráljak? És ezzel sietve leszálltam a hídról, a kapitány megvető pillatásától kisérve. A hajó orrára mentem, a csengetyü mellé. Pár perc múlván a másodkapitány csatlakozott hozzám. — Ösmerem történetét, — kezdé a szomorúságtól remegő hangpn — fogadja hát őszinte részvétemet. Higyje el uram, hogy erre a halál az egyetlen orvosság. Még pedig a vizbeugrást ajánlom melegen. Ez a legkényelmesebb. — De uram . . . — Tudom, hogy ön is elfogult a halállal szemben s talán a vizbeugrást különösen kárhoztatja. Nincs igaza, barátom, én mondom önnek, nincs igaza. Európai szaktekintélyekre hivatkozom, mikor azt mondom, hogy a vizbefulladás a legkellemesebb halál. A második liternél már elveszti az eszméletét és mintha repülne, száll alá a kék végtelenségbe, Neptun palotájának korall küszöbe elé, hol a vizi nimfák kara várja. — Neptun, korall és nimfa . . . uram, ön a Dunát a tengerrel téveszti össze. — Nem ösmeri ön a vizek rejtelmeit . . . aztán a Duna a tengerbe folyik. — A Duna igen, de én nem folyhatok oda, mert Paksnál kifognak. — Az nem bizonyos. Hátha becses hullája éjjel úszik el Paks mellett? — Még rosszabb. Akkor a szerbek fognak ki, görögkeleti ritus szerint temetnek el és három héttel később támadok föl, mint ismerőseim. Nem kell! — Ha van egy kis szerencséje (és miért ne volna?) elúszik a Fekete-tengei'ig. — Köszönöm. Tartsa meg magának ezt a szerencsét. A másodkapitány vállat vont. — önnel nem lehet okosan beszélni. És ezzel otthagyott. De egy pillanatmulva újabb hajós alak csatlakozott hozzám. Talán a harmadkapitány? — Tévedés azt hinni — kezdé a kapitány, — hogy a főbelövés fölötte áll a vizbefulladásnak, mert a főbelövéshez némi befektetés kell. Egy revolver bevásárlása föltétlenül szükséges. S talán a revolverlövés biztos? Nem. Szétrongálja a fejet, de a sebészet mai botrányos fejlettsége mellett 10 eset közül kilencben kigyógyitják az öngyilkost. S aztán az elformátlar nodott fejet cipeli egész életében. — Miért? Hol van az megírva, hogy az ember ne lövöldözhessen magára addig, amig meg nem hal? — Nagy tévedés, uram. Ha az első lövést elhibáztuk, többé nincs bátorságunk lőni. Ez az öngyilkosságok lélektana. — Nagyon szép. — És szerencsétlen szerelem esetében igazán nem érdemes tovább élni. Az ön szive ezt a sebet egész életében viselni fogja. Nem lesz boldog soha, soha! — Mi köze önnek ehhez, ezt az egyet szeretném tudni? A harmadkapitány bosszúsan egyet rántott a vállán. — Igazán, látom, hogy kár volt magára annyi szót vesztegetnem, maga . . . maga gyáva! — Maga meg szemtelen! Meg akart ütni. Nem vártam be, hanem azonnal visszaütöttem. Dulakodni kezdtünk. Hogy, hogy nem, egyszerre csak elcsúsztam és beleestem a Dunába. Még a viz alatt voltam, mikor már éreztem, hogy nyolc kar megragad . . . Jézus, Mária! Csak nincsenek polipok a Dunába? A nyolc kar egy szempillantás alatt a viz színe fölé emelt. A csónak is ott volt már és belemásztunk. Akkor láttam, hogy a nyolc kar tulajdonosa a másod-, a harmadkapitány és két matróz volt. A derék fiuk! Azonnal, habozás nélkül utánam vetették magukat. Mikor a fedélzetre értünk, megdöbbenve láttam, hogy a fehérruhás lány, ideálom, elájulva hever. Tehát szeret! Mikor magához tért, kitárt karokkal, rohant egyenesen a — harmadkapitány karjai közé. — Nyomorult csábitó, — sziszegtem a fogaim közt, de óvatosan, hogy a harmadkapitány meg ne hallhassa. Az első katpitány száraz ruhát adott és melegen megszorongatta a kezemet. Egészen kibékültek velem mind és egy üveg konyakot is megittunk. Egy hét múlva ezt olvastam a lapokban: “A Dunagőzhajós társulat 25 forint jutalmat osztott ki a Pelikán helyi személyszállító gőzhajó legénysége közt, mely e hó 17-én este saját élete kockáztatásával kihúzott a vizből egy fiatalembert, aki öngyilkossági szándékkal a hajóról a Dunába ugrott. Az igazgatóság egyúttal megdicsérte a másod- és harmadkapitányt, kik a mentés főtényezői voltak s elhatározta, hogy legfelsőbb kitüntetésre a kormánynak előterjeszti a kapitányt, kinek hajója az idén már a tizedik emberéletet menti meg1.” Az önmagában való elmélyedés az ember lelkének az önállóság legmagasabb fokát szerzi meg. (Széchenyi) Mesélj anyám ... Anyám, most engedj letérdelni csöndben, fáradt fejem hűvös ruhádra hajtvq, engedd, hadd legyek újra kisgyermek, a mesék kék szalagját kösd a hajamba. Anyám, most nagyon kell a mosolyod, félek ... gyönge kezed kell bátorítson. Sződd a regék szivárványszövetét, hogy könnyeimre most fátyolt boritson. Anyám, még érzem dajkáló kezed, bár gyermektestem rég felnőttre érett, simogass meg gyöngéden és puhán, Anyám, ma csúnyán összetört az élet! Rossz gyermek voltam? Nem, csak álmodó, s vig ébredésre, lásd, hiába vártam, csillaghullások emléke vakít,, emberszivvel a fellegekbe jártam. Megjöttem. Engedj letérdelni csöndben s mesélj, a hangod olyan, mint az álom; Orgona búgott, megáldott a pap — sok virág volt a menyasszonyruhádon ...
