Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1960-11-20 / 22. szám
1960 nonvember 20. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 5-IK OLDAL HAJTÓVADÁSZAT A TEMPLOMBAN termetű embert, megvizsgálta,. megforgatta, majd egy székre ültette le és a térdét kopogtatta meg egy kis kalapácsforma szerszámmal, aztán mosolyogva barátságosan ütött a vállára. — Kutyabajod sincs neked, Gazsi fiam. Külömb idegeid vannak neked, mint egy muraközi csikónak. Gazsi egy sóhajtásnak is beillő nagy lélegzetvétel után válaszolt: — A megölő ellenségemnek se kívánom én ezt a betegséget, tekintetes ur, — nézett a földre mély keserűséggel Gazsi — talán ... talán mégse jól teccet engem megvizsgálni, tekintetes ur? . . . Az öreg orvos barátságos derült arca elkomolyodott. — Hogy semmi bajod nincs, az egyszer szentigaz. De ha valaki mégis beléd beszélte, hogy ideges vagy, hát eredj és nevess bátran a szemébe. — Nem beszélte azt nekem senki, tekintetes ur. — Honnan vetted akkor ezt a csacsiságot? Bekecsi Gazsi előbb nyújtogatta a pyakát, mintha az inggallér szoritotta volna, s csak aztán válaszolt: — Nem vettem én ezt sehonnan, tekintetes ur, hanem érzem. — Miről? — Arrul, hogy mikor nagyon néha összegyüvök András sógorral, vagy a bérmakeresztapám kisebb fiával, a Bene Ferkóval, oszt, ha csak két-három literke öreg rizlinget megiszunk, amire Vera aztán csak annyit mond, hogy: “Na, megint három órakor kellett hazagyünni, hogy a nehézség süllyesztené má el egyszer azt a kocsmát veletek együtt”. De ezt úgy mongya, úgy tuggya mondani, tekintetes ur, hogy egy szempillantás alatt rám gyün, de úgy rám gyün ez a betegség, hogy másnap . . . — Most már értem, — bólogatott az orvos — a harmadik liternél igy szokott ez lenni, Gazsi; megbolondul attól más is, Gazsi. De az még nem betegség. Békitsd ki csak szépen az asszonyt, hagyd abba a rizlingivást: semmi baj nem lesz. Isten áldjon meg, Gazsi. Bekecsi Gazsi tudta, hogy mit jelent ez az Isten áldjon, de nem indult mindjárt, hanem állt még egyideig, lesütött fővel, mintha nem mert volna az orvos szemébe nézni, vagy mintha a papucsa orrán kereste volna a mondanivalóját, olyan nagyon lesütötte a fejét egyideig, majd sóhajtott egyet, aztán nagyon szánalmatkeltő ábrázattal nézett az orvosra és mondta neki ahogy kifelé indult: — De legalább a Verához tessék kigyünni, tekintetes ur, mert nagyon szilvaszinü a képe, oszt meg se bir moccanni szegény . . . Sándor bácsi a felvidéken élt. Nagyon jól ismerték messzi vidéken, mert nemcsak, hogy jó orvos volt, de ha úgy adódott, a kehes lóra is tudott valamit. Sok minden kitűnőségét elsorolhatnánk Sándor bácsinak, vadászkalandjait, amire igen büszke volt, meg a kártya-bravúrjait, de minden semmit sem mondana, ha a legfontosabbat elfelejtenők. Sándor bácsi, tudniillik igen hires volt megye-, sőt országszerte arról, hogy... — de hogy is mondjam meg már azt illendőképen — Sándor bácsi, ugyanis, no most, talán ki tudom bökni, — hazudott Sándor bácsi ... Igen, kérem, hazudott... De félreértés ne essék ám, nem úgy hazudott, mint más hétköznapi ember. Nem akkor hazudott, amikor arra, mondjuk szüksége lett volna, mint ahogy az emberek teszik. Nem ... Sándor bácsi mindig hazudott. .. Sándor bácsi magáért a hazugság gyönyörűségéért hazudott. És ami az egészet érdekessé tet- Sándor bácsi gyönyörűen tudott hazudni és úgy, hogy önmaga is szentül hitte, amit hazudott. Olyen szépen tudott hazudni Sándor bácsi, hogy elkocsiztak érte a hetedik határból is. Persze Sándor bácsi nagyon is jól tudta, hogy hazudik, a hallgatók is tudták, de mindenki úgy tett mintha nem tudná. A sok szép hazugság pedig elindult és végig vándorolta az országot, s talán még ma is élnek sokan azok közül, akikből Sándor bácsi kioperálta a májat, szivet tüdőt.-.. Ha valaki Sándor bácsi előtt lemesélt egy történetet, utána az öreg mindig legyintett: — Az semmi! — És már mondta is a magáét. Történt pedig egy téli estén, a patikuséknál, miután a kártyát megunták mesélni kezdtek, még hozzá, — tél lévén — vadászhistóriákat, amire a szobába szorult vadász köztudomás szerint igen hajlamos. Éppen a legizgalmasabb medve-kalandot meséli a kántor, amikor belépett Sándor bácsi. — Az semmi! — mondja és leült. Kicsit hallgatott, megvárta, mig csend lesz, amig mindenki hozzáhajol s mikor a szemekben már ott izzott a kérdés, hogy no Sándor bácsi, hát halljuk csak, mi a “valami”, — akkor kezdte el szép csendesen: — Hanem amikor mink meghajtottuk a templomot... Még nagyobb csend lett erre. Ki hallott ilyet! Erdőt, rétéi; patakot, nyirest meg lehet hajtani. De templomot? ... — Ugyám! — tette hozzá Sándor bácsi. — A kisgarabi szentegyházat hajtottuk meg. Hárman. — Az hogy volt, Sándor bácsi? — kérdezte meg valamelyik türelmetlen. — Az úgy vót öcsém, hogy éppen delet húzott a harangozó, de a templomajtót nyitva felejtette. így szaladt be a nyest a templomba. No, mindjárt tudták, hogy nem buzgóságból teszi a bitang. Mert tudnivaló, hogy a nyest már hetek óta garázdálkodott a faluban, hordta a csirkét, de senki soha nem tudta elcsípni. A harangozó aztán bezárta a templomajtót és ment a paphoz. A plébános rögtön üzent nekem, meg a kántornak, apró serétet hozzunk, meg puskát. — Jó kis kétcsövűm volt akkor, az akit a belga királytól kaptam, mikor elállitottam őfelségének a csuklását... A templomba aztán szép lassan besompolyogtunk, mind a hárman, ki-ki a maga fegyverivei. A harangozó is gyütt, ő ment fel a kórusra, a nagy húsvéti kereplő mellé. Mink meg “elálltuk”, mert láttuk, nincs más hátra, meg kell hajtani a templomot. A pap a szószék, alá állt a puskával, én az oltárhoz, kántor a kórus alá. Megadtam a jelet, amire a harangozó elkezdett égtelenül kerepelni. Itt Sándor bácsi szüntett tartott. — Aztán mi volt, Sándor bácsi? — Mi öcsém? A nyest, ugylátszik nemtudva mire vélni a szent zűrzavart, hát előbujt. Elkezdett szaladni körül a falon. Célzott a pap: eldőlt a lobogó... Célzott a kántor: elesett Szent Lukács... .Céloztam én: Erre meg Szent Márton terült el a földön ... Sándor bácsit megint biztatni kellett, hogy folytassa. Erre megint célbavettük a bestét. Megint a papunk célzott: ledült az örökmécs ... Célzott a kántor: földült a szegények persenye. Én is céloztam: El is találtam a nyestet. De rossz lehetett a fojtásom, mert a bitang még bevonszolta magát az orgonába. — Ej, ej, mit csináljunk. Ez a bestia még bebelevész az orgonába, de az is lehet, hogy előbb eljátsza.odabent a Rákóczi-indulót. Nosza hát, nekiestünk az orgonának, oszt kibontottuk. Lássatok csudát, — fejezte be az elbeszélést Sándor bácsi, — megtaláltuk a nyestet, de egyebet is ... — Mit, Sándor bácsi? — Mit-e?'.. . Csirkecsontot, három kocsiderékkal! ... * Sándor bácsi azóta elment az égi vadászmezőkre, elpihent, ha ugyan be nem csapta a világot, mert halálos ágyán is azt mondta legyintve: “ez sem!” — de hogy mi a “valami”, azt már nem tudta megmondani.---------------------------------ÖNÉRZETES Egy hamis bankócsináló jó ideig meglehetős szerencsével űzte ezt a mesterséget, de később saját fia egész ártatlanul elárulta. Egyszer tudniillik a gyereket egy uj bankóval a boltba küldte, hogy váltsa föl. — Nem jó ez a bankó te gyerek, mondja a boltos. — Már, hogy ne volna jó!—• mondja a gyerek, hisz édesapám csinálta.--------'29-'----------FÉLREÉRTÉS Mayer ur a kávéházban kártyázik. Soká töri a fejét, milyen lapot játszón ki. Közben mintegy tanácsot kérve, vissza- • fordul a mellette ülő kibichez. A kibic a mutatóujjával a saját melle felé bököd. Mayer ur erre kivágja a piros disznót s el is veszti a játszmát. — Na látja, — fordul most szemrehányóan a kibicéhez — hát kell nekem a maga tanácsára hallgatnom? Mi is jutott az eszébe, hogy a szivére mutogasson? ! — De kéi'em, — mosakszik a kibic, — én nem is a szivemre mutattam, hanem magamra, Engem ugyanis, mint teccik tudni, Makk Teofilnak hivnak. FELKÉRJÜK KEDVES OLVASÓINKAT, hogy költözködés esetén — az adminisztráció könynyitése végett — úgy a régi, mint az uj címet szíveskedjenek mielőbb közölni szerkesztőségünkkel.
