Kis Dongó, 1958 (19. évfolyam, 6-24. szám)

1958-05-20 / 10. szám

4. OLDAL. KIS DONGÖ — CLEAN FUN 1958 május 20. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The only Hungarian Comic Paper in the U. S. Published every 5th and 20th of each month by KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVENUE, DETROIT 17, MICH. Managing Editor: BELA KOLOS, üzletvezető szerkesztő. Munkatársak: E lap minden olvasója. Subscription price one year $3; eight months $2; four months $1. Előfizetési ára egy évre: $3; nyolc hónapra $2; négy hónapra $1. Hirdetési árak: Egy hasábos egy incses egyszerű hirdetés $1.50; verses hirdetés $2. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of Mareh 3, 1879. MAGYAR BAKÁK BECSBEN — Jó napot Andás, hát maga itthon van? A tüzér meglepetve néz visz­­sza. — Itt vagyok. Alászolgája! — Azt hallottam, beosztották már régen a marsba. — Igen. De mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem nekem való hely, hát ki­léptem. Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek megszólal, előre nevetek, mert tudom, hogy jó, egészséges magyar észjárása biztosan valami eredeti csapá­son jár. — Nem tetszett a mars, And­rás? — Nem, mert nagyon protek­­cióskodtak. Én először beosz­tattam magam jó helyre a ko­­lonba. De láttam, hogy itt egy­re másra megy az áthelyezés. Bécsbe már nekem is mondta a tűzmester: — Nézze, maga át lesz he­lyezve és ez meg ez jön a he­lyére. — Nézze tűzmester ur, ve­lem ne nagyon protekcióskod­­janak, mert én nem abból a fából vagyok, akit ide-oda le­hessen dobálni. — Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én akarom. — Tudja mit tűzmester ur, én most már sehol se fogok ál­lani. Vegye tudomásul, hogy egyáltalában nem megyek ki a marssal. — Szeretném tudni, miért? — Azt majd megtudja, kü­lönben, ha nagyon kiváncsi, hát beteg vagyok. — Nem úgy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira. — Azt megteszem, tanács nélkül is. SZERETETTEL KÉRJÜK ÖNT, ha hátralékban van elő­fizetési dijával, szívesked­jék mielőbb beküldeni, mert lapunkat csak annak küldhetjük, aki az előfize tési dijat lejáratkor meg fizeti. így mentem azután maró­dira, onnan felülvizsgálatra s a főtörzsorvos kidobott a mars­ból. Akkor egy hónapot töltöt­tünk Bécsben. — Jó volt ott? — Nekem jó volt, kivált mi­kor a cseheket megvertük. — Miféle cseheket? — Hát az őrjárat be akarta vinni a magyarokat és azok két őrjáratot szétvertek. — Ugyan! — Az egyik cimboránk, bizo­nyos Somogyi, beült egy kis kávéházba, voltak vagy hár­man, biztosan volt is már ben­nük egy kevés ital, mikor jött az őrjárat és egy önkéntes szakaszvezető odalépett hozzá, kérte a kimaradását; Az meg nem tudott németül egy szót se. Mát azt mondta: Jól van, csak beszélgess. Oda se figyelt. Ez pedig soká ott karatyolt ne­ki' s a végén megfogta s rán­gatni kezdte. Erre Somogyi megharagudott, felállott s ki­itta a borát, ami az asztalon volt, akkor megfogta az asztalt s ráborította a szakaszvezetőre. — Á! — Az persze alábukott, s nem birt a márványlap alól ki­mászni, azt se tudta hol van. Persze a négy őrjáratos szu­ronyt szegezett, de Somogyi fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a szu­ronyokat és ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy szuronyos baka és megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott volt egy kerítés, azt megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy oszloptól elcibálták, a másikat fogta meg. Az alatt felszaladt a másik tüzér hozzánk, hogy Somogyit viszi az őrjárat. Mi már feküd­tünk, ott volt a második szá­zad elszállásolva egy kuglizó­­ba, úgy ahogy voltunk lesza­ladtunk az utcára. Azon az ud­varon volt vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó varga-fa, hán­tolt fa, abból szedett fegyver­nek valót a szakasz. Akkor ve­rekedés lett s a csehek uj őr­járatért futottak; újra jött ki­lenc katona. Jöttek a rendőrök, vagy negyvenen, meg a nép, az mind karikába állott és nézte, hogy verik a magyarok a cse­heket. — Nem lőttek a katonák? — Bécsbe nem szabad lőni, mert mást is találhatna. Sok volt ott a civil nép. Már kilenc sebesültjük volt a cseheknek, hordágyon vitték el őket, egész rendesen. Tőlünk is kettőt megszurtak, Somogyinak más­nap egy nagy daganás nőtt ki a fején, az oldalát is fájlalta. Két lovasrendőr jött, az egyi­ket, ahogy a kapuhoz ér, egy fával úgy megvágták, hogy az rögtön lefordult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Akkor mi mind bevonultunk már az elszállásolási tanyánk­ra, de mikor a rendőrök jöttek,' egy nagy kirohanást csináltunk s aztán vissza, már a tűzoltók is jöttek sipolva. Ez a csata el­tartott úgy tizenegy órától éj­­félután kettőig. Akkor Somo­gyit elcipelték, mi meg szépen lefeküdtünk. Jött egy főtörzsorvos négy katonával, hogy összeszedje a sebesülteket köztünk, hogy ar­ról megtudja, ki vett részt a verekedésben. Nem volt persze egy sebesült se. Senkinek se fájt semmi. Keresztes, akinek át­szűrték a combját, olyan hap­­; iákban állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is viti ték, hogy ő verekedett. De a főhadnagy a kapuból vissza­hozatta. A főhadnagy nagysze­rű magyar gyerek volt, azt mondta, nem bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és írják bele a neveket, de a legényt nem adja ki, mert neki hiányozna. — Kitűnő. Folyton mosolyogva, kunco­gó nevetéssel néztünk össze, András úgy beszélt, mintha a világon a legegyszerűbb és leg­komolyabb dologról volna szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly. — S mi lett a büntetés? — Hát nem lett semmise, másnap a szakaszt vonatra tet­ték s vitték táborba, ők meg, már mint a csehek, felélegzet­­tek, hogy megszabadultak a magyaroktól. — Szóval jól mulattatok Bécsben. — Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerületben a csehek nem. Másnap egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert azzal tele van Bécs, kéri az igazolványt, összenézünk: “mit akar ez?” Azt mondja a másik “én nem tudom”. Pedig mind beszéltünk németül én is, a Wesz is, csak épp Lám nem tudott egy szót se. Azt mond­ja a katonarendőr: mátyár? “Magyarok vagyunk.” Arra nem kért semmit, elment. Pe­dig nekem volt is igazolókár­tyám, nem is a szakasztól, ha­nem a bécsi házi ezredtől, mert egyszer valamiért oda kellett mennem, hát nem volt senki az irodában, én meg láttam ott a kártyákat, midjárt vet­tem egyet. * -— No... — Ott volt a bélyegző, rá­ütöttem a pecsétet is, hogy érvényesebb legyék. — Gazfickó. — Még az aláírásokat is megkerestem, azt is rányom­tam, pedig azt igazán csak be­csületből tettem, nekem a pe­csét is elég volt, aláirni én is tudtam volna valami nevet, így azóta bátran sétálgattam Bécsben a németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az ut­cán ... Egyszer azt mondom a paj­tásomnak: “Nézz csak oda, lopj egy kis gyümölcsöt ettől a ko­fától.” Azt mondja rá a kofa: “Csakhogy nem lehet ám lel­kem.” Magyar kofa volt Bécs­ben! ... Egyszer meg azt mon­dom: “Nézz oda te, ez a kis­asszony téged fixiroz.” Megszó­lal a kisasszony: “Eszem ágá­ba sincs, hogy magukat fixi­­rozzam.” Hü, mondom, akkor menjünk innen, ha már igy kompromitáltuk magunkat... Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták el a csatatérről... Most megyek a harctérre 23-án. Isten vele! (Elbeszélés az első világhábo­rúból.) Legszebb 300 magyar nóta egy 64 oldalas 6x9 inch nagyságú füzetben A LEGNÉPSZERŰBB UJ ÉS RÉGI MAGYAR NÓTÁK GYŰJTEMÉNYE TISZTA ÉS OLVASHATÓ NYOMASSÁL. Ára szállítási díjjal 1 dollár Kis Dongó — 7907 W. Jefferson Avenue — Detroit 17, Michiga« — Utánvétellel (C.O.D.) nem szállítunk! — «BaBaaaaaaaaaaaBBaaBBaaaaaaaaaaBBaaBaaBa

Next

/
Oldalképek
Tartalom