Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1937

44 reszthalálának sziboluma és előképe lesz. Calderon egy másik művében „Kármel első világa" (La primer flor de Carmelo) az ószövetségi szűz, Abigail, Mária előképe. Az övéinek és Dávidnak nyújtott kenyérrel és borral való felüdítést a jövendő eucharisztia szimbólumának tekinti. ' Az anagog szimbolika az eucharisztikus drámában a legritkább. Talán csak egy példát lehetne felhozni rá s ez Calderon „A hivatott és választott" c. műve (Llamados y escogidos). A királyi menyegző története Krisztus megváltási igéit jelképezi, mely szerint sokan vannak a hivatottak és kevesen a választottak. A tropológikus magyarázat a leggyakoribb. Calderon „Az Úr szőlőhegye" (La vina de Senor) és Lope de Yega „Az ég szőlőmunkása" (Heredero del cielo) c. műve a bibliából jól ismert szép parabolákat szedik párbeszédbe. Valdevielso „Hijo prodigo" c. műve pedig a tékozló fiúról szól. A régebbiek közül említhetők Timoneda „Az elveszett bárány" (Oveja perdida) és Mira de Amescua „A pásztor és a farkas" (Pastor lobo) c. eucharisztikus játékai. Ezek a jó pásztorról szóló parabolát dolgozzák fel. A költők gyakran szabadon kitalált szimbolikát is alkalmaznak. Itt a régi spanyolok képzeletvilága azonban oly féktelenül garázdálkodott, hogy — Pfandl szerint — a szimbolikus műveknek ismét három újabb alfaját lehetne megkülönböztetni. Tekintetbe jön itt elsősorban 1. a történelmi szimbolika, amelynek keretében személyek és események a történelmi valóság teljes mellőzésével szórakoztatják a hallgatóságot. Habsburg Rudolf és I. Miksa közismert Oltáriszentség-áhitatát Calderon pl. összeköti az eucharisztiából származó hazafias szimbolumok szálaival. 2. De tekintetbe jön a mitológia is. A görög mondavilágból szívesen merítenek tárgyakat, amelyek mint előképek szerepelnek az 01táriszentséghez. 3. Sokszor az ember és a természet is szolgálatában állott bölcseleti értelemben a dráma szimbolikájának. Tipikus példája ennek az a hasonlat a szerencsétlen házasságról, amelyet a halál széttép, de az utolsó ítélet alkalmával Krisztus megváltó tevékenysége a kapharnaumi beszéddel kapcsolatban egyesít: „Ez pedig az Atyának akarata, aki engem küldött, hogy semmit abból, amit nekem adott, el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon." (János 6.) A szimbolika mellett az allegória nyomta rá legjobban a bélyegét az úrnapi játékokra. És ez az, ami a mai olvasót sokszor elijeszti tőlük. Mert — és ezt érdekes megfigyelni — amilyen szívesen vesszük az allegóriát a fogalmak művészi megszemélyesítésében, tehát a szobrászatban és a festészetben, annyira nem szívesen nézzük a költészetben szereplő beszédes és cselekvő személyeket. Pedig hát az egyetlen hid, amely a földet a túlvilággal összeköti, ép az allegória. Ezért, ami világi drámában hibaszámba megy, hogy t. i. az emberek önmagukról beszélnek, az az eucharisztikus játékban művészeti szükségszerűség. Ne felejtsük el még azt se, hogy heroikus és reprezentativ lényük a spanyol érzésvilág függeléke, s végül az allegória arra törekszik, hogy