Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1926

Dr. Klempa Károly tanár ünnepi beszéde Beethoven halálának 100 éves évfordulója alkalmából tartott iskolai ünnepélyen. Centennáriumot, száz éves emlékünnepet tart nemcsak a német nemzet, hanem az egész müveit világ. Bátran mondhatjuk, hogy minden ember, aki szellemi életet él, aki könyveket olvas, még ha nem zeneismerő is, óhajtja ezen nagy német embernek belső életét és értékét közelebbről megismerni, amihez a centennárium amúgy is elég alkalmat szolgáltat. Beethoven sok mindenre taníthat bennünket, hiszen nemcsak teremtő elme, hanem szenvedő lény volt, aki épen ezen szenvedése által felkelti bennünk a részvétet, mert életének külső és belső tragédiája zenéjének és költői nagyságának kulcsa is. De nemcsak a részvét, amelyet felkelt bennünk, vagy az a belső felemelés és megtisztulás, amelyet zenéje nyújt, vagy vértanuságának átérzése, amely tanít, oktat bennünket, hanem épületes példája elsősorban, hogy miként harcol az ember és művész sorsával, s miként állja a harcot hősiesen az élet küzdelmes színpadán. Talán épen ő nála érvényesül az a mondás, hogy a jellem egyszersmind sors. De jellem a végzet legyőzése is. Erre példa Beethoven. Nincs művészember, akinél a belső lelki ellentétek szerencsétlen összefonódása oly rikítóan nem jutna kifejezésre. Hasonlíthatnám ezt a jó és gonosz angyal küzdelméhez, amely minden ember lelkét előbb-utóbb kikezdi, ugyancsak minden emberben a tragikus önmeghasonlást idézi elő. A lángelmének kettős természete sehol sem lép oly plasztikusan előtérbe, mint épen Beethovennél. Ez ,a lelki probléma vezet be bennünket egyenesen zenevilágának titkába és emberi természetének titkos kamráiba. Beethoven zenéje fiatalkori müveitől egészen a 9-ik szimfóniájáig és utolsó vonós-négyeseinek abszolút hangvilágáig kifejezése ezen tragikus életpályának, annak a küzdelemnek, amely a magasabb én és az alacsonyabb szenvedélyekkel teli emberi természet közt fennáll, amely az eszményi személyiség és a sors vak erői között vörös fonálként végighúzódik. Hogy menynyire öntudatos volt benne ez a harc, mi sem bizonyítja jobban, mint heiligenstatti végrendeletének erkölcsi imperatívuszai : „Torkon ragadom a végzetet, nehogy végleg leteperjen." Ez az a gondolat, amely a kétségbeesés első éjjelén fogamzott meg benne, amidőn kezdődő süketségét és gyógyulásának reménytelenségét felismerte bizony öngyilkossági képzetek kíséretében. Zenéje már előre sejteti sorsának rosszabbodását. A Pathetique sonat-a bevezető reszében jelentkezik ezen sejtésnek suhogó árnya, amely a második tétel csudás Adagiojában mint félénk szívdobbanások és szerény kopogtatások jelentkeznek a végzet kapuján. Még nincsen baj, de a sejtelem a félelmetes vendég a kapu előtt leselkedik, amiről a Cantabile és a Scherzok eszeveszett játéka tájékoztat. Ez az érzés egyre jobban erősbödik az Appassionataban, míg végre az 5-ik szimfóniában a maga teljes félelmetességében bontakozik ki előttünk, úgyhogy joggal nevezik ezt a sors szimfóniájának. „So klopft das Schiksal an die Pforte" — tipikus Beethoven szólásmód. — Négy hangjegyből áll ez a megrázó munka, amely mutatja, hogy muzsikája lelki megkönnyebbülés a sorssal vívott küzdelemben. A személyiségének ezen hang-