Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1901

86 Roskadnak térdeim, reám hullám zuhan, De nem csügged szivem, hitem íiem tétováz. Míg az ítéletre eljösz hát Istenem : Csak azt, hogy rab vagyok, ne hadd felejtenem !" A rab elkeseredése, égető fájdalma, jogos panasza oly közvetetlen, igaz, őszinte hangon nyilvánul, hogy az allegorikus burok a legcsekétyebb mértékben sem veszi el erejét. Mintegy feddő próféta, úgy szól költőnk az 1863. c. veidében, mely e borzasztó Ínséges évnek igazán eleven, szinte könyek közt irt rajza. Az egész költeményen bizonyos ó-szövetségi, komor hangulat uralkodik. A költő a sok csapásban Isten dorgáló kezét látja, mely sujt, hogy az emberek gőgjét megalázza, hogy aztán megtérésük után bölcs gondjába fogadja őket. Erős hitet, keresztényies világfélfogást talátalálunk e költeményben, mely vallásos színezeténél fogva méltán sorakozik a fentebb tárgyalt reggeli és estéli énekek mellé. Miután a költő elsorolja a természetben végbement pusztulást, igy szól az emberi gőgöt korholva : „Ki fenn, szarvat szoktál emelni : Alázd meg, oh ember, magad ! Erőd, nagyságod íme semmi . . . Mit gőgöd oly gyakran tagad ! Mért állsz tétlen, csüggedve, némán A pusztulás rideg tájékán ? !" Szintén az 1866. évi inség alkalmából irta költőnk A szeretet-et. A kezdete : »Felkölt az inség zordon angyala«, mindjárt a szent írás hangjára emlékeztet bennünket.