Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1897
10 korántsem a szép érzékítése, tehát az önzetlen gyönyörködtetés önmagában, hanem vagy valamelyik vallás-felekezet istentiszteleti, templomi céljaira vagy a hitbuzgalom emelésére szánvák, nem esnek mindenben az esztetikai megitélés alá. Hisz amazok már nem az általános emberinek eszményítései s emezek nem tisztán művészi célt szolgálnak immár. S épen ezért a vallásos költészet keretén belül megkülönböztethetünk szoros értelemben vett vallásos s azután egyházi és hitbuzgalmi költészetet. Az első minden ember, ez utóbbiak azonban csak az egyik vagy másik vallásfelekezet hívőinek a lelkéből veszik a szót. Azonban bármelyik esetben is el kell ismernünk, hogy a vallásos költészet már csak tárgyának fenségénél és hatásának nagyságánál fogva is a legőszintébb elismerést és legnagyobb tiszteletet érdemli: hiszen az segíti megépíteni ég és föld között a hidat; az kapcsolja velünk össze a végtelent; nemes, tiszta érzést szivünkbe, fenkölt gondolatot elménkbe az ad ; vigasztal nyomorúságunkban, megtanít emberszeretetre, alázatra, bocsánatra; eloszlatja kétségeinket, erősíti hitünket. Már pedig — A szegénynek drága kincs a liit: Tűrni és remélni megtanít. (Arany J.) Talán épen ez volt az oka, hogy minden nagyobb szabású költő -— a kisebbeket nem is emlitve — örömest merített a vallásos érzés forrásából; a mi nemzeti költészetünk pedig egy darabig majdnem tisztán vallásos tárgyú s jó ideig vallásos alaphangú volt. És egészen napjainkig