Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1894

54 rege, kik jó zeneszerzőkbe kapaszkodtak, az ope­raszövegek ós bohózatok játszi terére lépett. Maga Weisse is erre a térre vonult vissza, midőn Lessing dramaturgiájában kíméletlen kriti­kával megtámadta. Ezen bohózatos dalműnek czélja valószinüleg az akart lenni, hogy ezen kicsinyes kedvtelést és Vaudvilles-ket nevetségessé tegye. Danzel azt véli, hogy ezen bohózat Villatira szól, ki valóban készí­tett is oly operaszövegeket a berlini szinház szá­mára, de ettől eltérőleg Maltzahn Vilmos ezen bohózat vonatkozásait megállapította. Ezen bohózat szándékolt megírására okot szolgál­tatott két czikk, melyet Agricola János Frigyes zene­szerző, Lessing barátja 1749-ben Marpurg Frigyes Vilmos zeneszerzőhöz intézett. Ezen két czikk a kö­vetkező czím alatt jelent meg: „Schreiben eines reisenden Liebhabers der Musik von der Tiber an den kritischen Musikus an der Spree". Marpurg saját lapjában: „Der kritische Musikus an der Spree", felelt ezekre. Lessing ezen bohózat személyneveit szin­tén ezen czikkekből vette. Agricola ugyanis „Flavio Onicio Olibrio", Marpurg pedig „Claus Steffen" név alatt írt. „Lominte" Molteni anagram­mája, ki liires énekesnő, később Agricola felesége volt. Ezen bohózatból nem sok maradt ránk, és amit belőle birunk, az hasonlóbb egy terv nélküli vázlathoz, mint feldolgozáshoz. Ennélfogva a töre­dék nem nagy jelentőségű.

Next

/
Oldalképek
Tartalom