Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1893

14 hivatalkeresés vesztegetéssel vagy más tiltott eszközökkel (de ambitu). Mindezen bűnesetek felett a tisztviselők vagy bármelyik polgár vádolása folytán (accusatio publica) eleinte a népgyűlés, Cicero korában pedig az egész évre választott esküdtszékek — quaestiones perpetuae — mondottak Ítéletet, mely a tűz és víz használatának megtagadása által (int erdictio ignis et aquae) száműzetésben marasztalta el a bűnöst. A hazaárulás bűnténye (perduellio) azonban, melyre a büntetés mindig halál volt, ezután is a népgyűlés törvénykezésének volt fenntartva. Bizonyos politikai vétségek felett Rómán kivül a nép megbízásából a senatus bíráskodott; magában Rómában csak az alkotmány felfüggesztésekor (senatusconsultum ultimum) az általa felhatalmazott magistratusok útján, mikor a consulokat dictatori hatalommal ruházhatta fel. Ismeretes példája, midőn Kr. e. 63-ban Cicero véget vet a Catilina-féle összeesküvésnek. Az állami közrendet veszélyeztető bűntettektől (erimina publica) megkülönböztették a rómaiak a polgári magánjogot sértő vétségeket (delicta privata), a melyek miatt a kereset megindítása csak a sértett féltől függött, s a kártérítés, vagy büntetés, vagy mindkettő meghatározása a polgári törvényszékekhez (iudicia privata) tartozott. A rómaiak ide sorozták a lopást, rablást, vagyoni kártételt és a személyes sértést. A XII táblás törvények értelmében a lopás (furtum) az idegen tulajdon bárminő elsajátítását