Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1880

lá kodott ítéletek társai részéről érintik, gyűlöletet teremtenek lelkél)en az illetők ellen, idő előtt megmérgezik benne az ifjúság legszebb, legköjtőibb érzelmét. az emberiségben való hitet, bizalmat: ha azt hiszi, hou'v tanárai sértették meg. elkeseredik nemcsak a tanárok. Ot/ o hanem a tanulás ellen is. sőt nem ritkán tanárai irányában alattomos ellenszegülésre, malitiára vetemedik. Es mind ennek vége a legjobb esetben is. csak a szellemi hanyatlás lehet. Vegyük most a másik példát. A íiu heves, indulatos és e mellett önmagával eltelt. Társai között, kiknek egyenlő koruk, egyenlő helyzetük, a fiatal keblek közt oly gyorsan fejlődő, nem ritkán az egész életre kiható barátsági köteléknél fogva a „hane veniani dainus, petimusque vicissim"-féle társadalmi elvet elő sem kellene irni. minduntalanul valamibe bele fog ütközni, ami neki ezerféle alkalmatlanságot szerezhet, őt számtalan rendellenességre, kihágásokra, az iskolai fegyelem leglényegesebb pontjainak megszegésére fogja ragadni, mert hát az indulatos ember, kivált ifju. nem számol a tényleges körülményekkel, az indulat árja vakon sodorja magával. Azonban a legválságosabb fordulat akkor állhat be. ha az ilyen hiu, elkapatott ifju azt képzeli, hogy tanára sértette meg, ha az őt pl. bármi jogos okból rendreutasítja, megfeddi. A fölháborodott hiúság nem képes azt felfogni, átlátni, hogy a tanár ilyenkor is csak kötelességét teljesíti, és ha a szenvedélyes ifju kifakad. kitör, akkor aztán bekövetkezhetik igen könnyen a hivatalos eljárás, az intézetből való eltávolítás. A képzelődésnek legelterjedtebb neme a tanulók között az. hogy legtöbbje nem nyugszik meg tanára Ítéletében, a kapott osztályzatban, hanem azon szilárd meggyőződésben él, hogv annál mindenesetre jobbat érdemelt, még ha a képzelődés ment is azon kinövésektől, melyekről a fentebbiekben szólottam. Es csodálatos, hogy akárhány szülő osztozkodik e gyengeségben, holott egy kis utánjárás, kérdezősködés vagy a nyilvános vizsgálatokon való személyes részvétel által oly könnyen győződhetnék meg az ellenkezőről. Vegyük most a szokásos alakok egy harmadik faját szemügyre, a mely fájdalom, nagyon is bőven vau képviselve középtanodáiukban. Ez a könnyelmű ifju. Jó szivü fin, jó pajtás, ki néha nagyon tehetséges, és a tanár intelmeit mindig tisztelettel elfogadja, de azokat ép oly könnyen ismét elfelejti, a szorgalomban, munkában hol roppant hévvel neki ront, hol egészen ellankad és semmittevésbe süly ed,-és a ki az iskolai fegyelmet sem szükségesnek, sem czélszeriinek nem tartja, tehát avval, különösen annak, nézeté szerint csekélyebb jelentőségű részével, nem sokat törődik. Vannak, kik állítják, hogy a könnyelműség némely emberrel vele születik. Az nem mindig igaz. A nevelés és a körülmények teszik legtöbbnyire könnyelművé az embert. A mi különlegesen a könnyelmű tanulót illeti, tanárkodásom alatt volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a könnyelműek kilencz tized részét meg lehetett volna menteni, ha az eré-