Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1914

KÍSZELY ERVIN *

Nem múlhatott el tehát ez a tanév sem anélkül, hogy gyászt és bánatot ne okozzon, fájdalmas sebeket ne üssön, keserves könnyeket ne fakasszon, líceumunk tanári kara, ifjúsága, párt- fogósága körében.

Mert újra halotiaink vannak! Drága, kedves, felejthetetlen halottaink, mint sajna már annyi éven át.

Emlékezetüknek szentelvék tehát ismét értesítőnk első oldalai, hadd tudják meg mindazok, kiket az iskolához valami kötelék fűz, veszteségünket, hadd egyesüljenek velünk együtt a bánatban és kegyeletes visszaemlékezésben.

Vérző szivek, feldúlt családi boldogság, örökre szertefoszlott, eltemetett szép remények látásán, ki ne indulna meg, kiben ne ébredne fel az igaz, meleg részvét, bármily távol álljon is a szenvedőktől, a kegyetlen sors által sújtottaktól, a könyörtelen végzet által letöröttektől.

Mennyivel inkább osztozkodunk tehát mi a sújtott családok fájdalmában, könnyeiben, mi, akik elmondhatjuk, hogy azok az elköltözőitek nemcsak a gyászoló hozzátartozóiknak kedves, drága, felejthetetlen halottai, hanem egyúttal a mieink is, mert családjuk után hozzánk álltak legközelebb. Mi, akikkel együtt munkálkodtak, küzdöttek, fáradoztak, a közös műhelyben, az iskolában, legjobban tanultuk megismerni őket és ez együttélés és együttműködés kapcsán egyúttal megbecsülni és megszeretni. Itt fonódtak a barátság és kartársi érzület erős szálai, itt észleltük nemes munkájuk gyümölcsét, sikerét, eredményét.

Szeretteiknek vesztesége tehát egyúttal a mi veszteségünk is,