Evangélikus kerületi liceum, Késmárk, 1914

15

erre nem, hiszen hivatása nem oda szólította, hol a golyók milliói pusztítanak és gyilkolnak, neki nem gyilkolás, hanem gyógyítás, nem öldöklés, hanem életmentés volt a rendeltetése. És ki gondolta volna, hogy az erős tölgyet lassú féreg rágja, ki hitte volna, hogy nyíló szépségét, orcájának üdeségét, ifjú munkakedvét az irigy halál kíséri, hogy övéitől távol, orozva csapjon le zsákmányára.

Magasztos hivatásának teréről dúlt hideg koporsójába. A legnagyobb veszedelemben, önfeláldozó hősként élt hivatásának, kimerült testi erővel is elsőnek sietett bajtársai kínzó gyötrelmét enyhíteni, bajtársait a veszedelemből megmenteni. Mindenkire gondolt, mindenkit ápolt, gyógyított, csak önmagáról feledkezett meg, mert akkor is fáradt, mikor pihenhetett volna, akkor is dolgozott, mikor betegsége csiráit felismerte. Méltó a lövészárokbeli bajtársaihoz, méltó az északi harctér névtelen hőseihez: szent ügyünknek áldozata ö is. Hőshöz méltóan töltötte be tisztét, hősi volt halálküzdelme, hősként sirattuk és temettük, hősként gyászoljuk, mert a roskadozó ember önfeláldozásban erősebb volt a legerősebbnél is.

»Miért is végződtek ily kevéssel évei ?

Mindig kérdezem, fanyar leckén tanít az ész:

Születtünk, meghalunk. Ezt könnyű érteni De rajt’ megnyugodni nehéz, igen igen nehéz.«

Elköltözött barátunk sírhalmánál mindannyian ezt kérdezzük, a felelet igazságát is értjük s a megváltozhatatlanban való megnyugvásunkat sem kíséri panasz, hiszen szent ügyünk áldozata, Istennek rendelése, igyekszünk tehát benne és általa lelki vigaszt keresni és találni. De vájjon oly könnyen nyughatik-e meg az a szülő, kinek hervadó őszére e villámcsapás örökös, zordon telet hozott? S megnyughatik-e az az édes anyai szív, mely büszkeséggel, boldogsággal dédelgetett egyetlen fiát messzi idegenben vesztette el? Óh, hogy repült volna betegágyához, hogy ápolgatta, gondozta volna, mint hordta volna öileád minden balzsamát beteg keblére, hogy szedte volna össze a Visztula partjának minden virágát Gyuri fia betegágyára !^És talán ő is könnyebben lehelte volna ki lelkét, ha lázas homlokára édes anyja még egy búcsúcsókot lehelt volna, ha üvegesedé ..szép kék szemét az anyai reszkető kéz zárta volna le örqk álomra 1