Evangélikus kerületi lyceum, Késmárk, 1876
7 nóros, ezüstgombos, ezüst mentekötőjü bekecse nem hiányozhatott, Szepesrnegye oly példát adott, a melynek láttára büszkén dobogott fel szive a németszóra ide jött magyar ajkú ifjaknak, és lelkesült örömre gyuladt keble mindazoknak, kik a nemzeti ügyet szivükön hordták*). Mayer J. György az elemi iskolát szülővárosában elvégezvén, a késmárki Lyceumba került, hol azon időben, mint Hunfal vv Pál a „T a n u 1 m á n y o k“-ban Írja, .nagyhírű férfiak, mint Pod- maniczky Adám, Genersieh János, Kralováuszkv András, Asbóth János és Mihálik Dániel működtek, Késmárkról két év múlva M-Szigetre költözött a magyar nyelv megtanulása végett. Onnan egy év múlva visszatérve, megint Késmárkon járt két évig egész a Rhetorikáig, a legnagyobb szorgalommal és legjobb sikerrel tanulva. Tanárai a jövendő theologust vélték benne látni. De ő, ámbár szülői is, kivált édes anyja theologust akartak belőle faragni, ugyancsak édes szülői beleegyezésével lemondott a tudományos pályáról. Okúi arra leginkább az szolgált, hogy azon időben, valamint e század első felében is felette nagy volt a theologusok száma, kik közül sokan évekig paedagogizáltak, mig csak falusi iskolatanitói, vagy papi állomásra szert tehettek. Es ő azon elvet vallván, „hogy becsületes ember akármely életpályán lehet boldog és tehet jót“ elhagyá az iskolát és édes atyja mesterségét választva, szűcs lett. A szücsmesterség azon időben úgy is nagyon jövedelmező üzlet volt; a szücskészitmények Szepességen, de kivált az Alföldön, Erdélyben, Oláhföldön, Lengyelországon nagy keletnek örvendtek. S nem egy szepesi szűcs telepedett íc az Alföldön vagy Erdélyben, hol szorgalmát isten áldása érte. Hozzá járult, hogy a kézművességet akkor még egy neme a regényességnek környezte. A kézmi- vesek társulatai az úgynevezett ezéhek hazafias indulatot és polgári erényt ápoltak. Czimeres zászlaik alá nem egy szegény ifjú vágyott és örült, ha „tanulónak“ felvétetni sikerűit, hogy a „tanuló“ évek elmúltával „legény“nekfelavattatva, „vándorlókönyv“-ével, ezena nagy urak gazdag utazási eszközeivel felérő okmánynyal, helyről-helyre, országról-országra utazhassák, tapasztalva, tanulva, okulva; kevés pénzzel, de annál nagyobb kedvvel; sok bajjal megküzdve, de el nem csüggedve, jól tudván, hogyha mindenéből is kifogy, nyitva áll előtte a „tanya“ (Verberge), hol őt az „atyamester“ Opcrbcrgsoa- ter) „isten hozta“ „SBtüfommen“ üdvözlettel fogadva, a tölt „billiko*) Kazinczy Ferencz a Késmárkon töltött időre és gerjesztő benyomásaira megemlékezve, a többi közt azt Írja: „Gyönyörű képe az én életemnek! mint óhajtottam Szontagh Mihálylyá válni, ki ott a zöld mentében veres nadrággal, rókatorok-prémmel és ezüst zsinórral jára; óhajtottam, hogy én is fclserdiilhesseb, nekem is ilyen zöld mentém és veres nadrágom lehessen.“ L. „Kazinczy és kora“, irta Toldy^Ferejiez 1859, .
