Újpest, 1998 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1998-04-10 / 7. szám
1 1998. április 10. ClJPES Hajdani húsvétok KEDDEN A LÁNYOK LOCSOLTAK A Bőröndös utcában élő Stork unokák: Levente és Emese Káposztásmegyer talán legszerencsésebb gyerekei. Nagymamájuk mesél és énekel nekik, szeretné átadni mindazt, amit maga is szüleitől, nagyszüleitől tanult. Zsuzsa néni azonban maga az eleven emlékezet: a hét három napját ma is szülőfalujában, a szlovákok lakta Mátraalmáson tölti, ahol a helytörténet megírásától a néprajzi feljegyzéseken át, a természetgyógyászatig számos „titoknak" tudója. Kedvencei a gyógynövények, amelyeket pontosan ismer, szenvedélyesen tanulmányoz és előszeretettel fel is használ. Húsvét közeledtével időről időre felelevenítjük a bibliai történethez kapcsolódó népszokásokat. Ki más tudhatna erről nekünk többet mesélni, mint Stork György- né, Zsuzsa néni... Bevallom, néhány hónappal ezelőtt, szülőfalujában találkoztam először vele. Családja vendégszeretete révén alkalmam volt bepillantani a városlakók által ismeretlen, ma is természetközeli világba.-A környékbeli falvakban ilyen tájban már nagyon nagy volt a várakozás, mert a Mátrában három hetet mindig késik a tavasz. Gyakran előfordult, hogy a húsvét még ott érte a havat. A takarítás, a porta rendbe tétele minden család számára a legfontosabb feladatok közé tartozott. A böjti időszak alatt még mi gyerekek is sötétebb ruhákban jártunk. Nagypéntek hajnalán a kislányok kibontották a copfjaikat és leeresztett hajjal elindultak a patakhoz mosakodni. Még napfelkelte előtt történt mindez, és a mosdás olyan jól sikerült, hogy egyikünk sem lett szeplős felnőtt korára. Emlékszem, az volt az egyetlen nap az évben, hogy még az iskolába is leengedett hajjal mehettünk. A szokás eredetét többfelé kutattam, de sem a Bibliában, sem a szomszédos magyar falvakban nem találtam a nyomára. Elképzelhető, hogy szláv népszokásról van szó. Nagypénteken nem ehettünk zsíros ételt. Napközben az aszalt gyümölcsök levét ihattuk, vacsorára pedig száraz gombából készült levest vagy bablevest főztek. Utána mákos csíkot főztek az asszonyok. Húsvét vasárnapja azonban a sütés-főzés ideje volt. Túrós lepénnyel, piskótákkal, apró süteménnyel, diós tésztákkal várták az ünnepet. Templom soha nem volt a faluban, csak egy kis kápolna. Lekerült a sötét viselet és mindenki a legszebb ruhájában ment a misére. Hétfőn megkezdődött a verseny, hogy melyik lánynak hány locsolója van. Ekkor adták át a festett tojásokat. Én magam már nem láttam, de még a nagymamám mesélte: a faluban valamikor akkora volt a szegénység, hogy húsvétkor valódi helyett fatojásokat festettek. A tojásfestés különböző növényekkel történt. Viasszal, gyertyával készült a mintázat, majd a dióhéjból, vörös- és lilahagyma héjából, és szárított gyógynövényekből álló főzővízbe tették a tojást, amelynek a levendula például lila, a kamilla sárga bevonatot adott. Hétfő volt a locsolás napja. A fiúk a patakhoz vonszolták a lányokat, ahol ré- ges-régen vödörből, később bádog edényekből öntötték le őket. Gyerekkoromban a fiúk már maguk készítették az illatos vizet. Sötét üvegekbe öntötték, hogy ne látszódjon a színe, csakis az illatát lehessen érezni. A lányos házak megvendégelték a fiúkat. Minden háznál maradt még a téli disznóvágásból kocsonyahús, sonka. Ezen a délelőttön minden koma megjelent a családoknál, mert sértésnek számított, ha valaki elmaradt. Úgy illett, hogy délben véget érjen a locsolkodás. A gyerekeknek a kertben rejtették el az ajándékokat, ott kellett megkeresniük. Akkoriban a keddi nap is ünnep volt. A fiús házaknál ezen a délelőttön fehér kávé (tejeskávé) és foszlós kalács volt előkészítve. Szokásban volt, hogy a lányok, asszonyok kedden visszalocsolták a fiúkat. A lányok csak egy pohár vízzel illették a legényeket, de az asszonyok sokszor vödörrel kergették a férfiakat. Lejegyezte: Rojkó Annamária 0 A kisunoka: Stork Emese és a nagymamája, Zsuzsa néni, aki a húsvétról mesél (Fotó: Zalka István) A SZÍNHÁZ (2.) Az 1870-es évtized végén megnyílt Colosseum végre megoldani látszott az újpesti színjátszás alapvető problémáját: Thália templomának hiányát. Korábban Divits Mór vendéglőjében, az indóház termében vagy alkalmi színpadokon rendezték meg a színi előadásokat, amelyek - sokszor a szűk tér és színpadtechnika hiánya miatt - minduntalan magukon viselték az igénytelenség bélyegét. A Colosseum színháztermében jó néhány társulat bemutatkozhatott, volt amelyik hónapokig bérelte a nagytermet, s több olyan is akadt, amelyik már a premiert követően felszedte a sátorfáját. A korabeli sajtóvisszhang szerint azonban mindegyik egyformán végezte. Az újpesti közönség ugyanis magasra állította a mércét. Aki a valódi művészi élményre vágyott, az bekocsizott, lóvasutazott vagy később - villamosozott Pestre és pénzét, idejét a Nemzeti, illetve - úgy száz évvel ezelőtt - a Vígszínház előadásaira áldozta. 1888-ban az Újpesti Ellenőr publicistája e sorokkal mutatta be a helyi színházi életet: „Újpest műpártoló közönsége a fővárosba is szokott járni, mégpedig nagyon gyakran, s így többet kíván, mint a többi vidéki város. Ha (a színtársulat) zöldágra akar vergődni, akkor kerülje a régi elcsépelt darabokat, jó és változatos legyen a műsora, harmadrendű színészeket ne léptessen a színpadra, a súgó ne játssza a főszerepet, az előadás úgy menjen, mint a karikacsapás. E feltételek nélkül már a harmadik bemutató se számíthat közönségre.” Az Újpesten fellépő színészek próbálkoztak operettel, népszínművel, helyi szerző művével, a nézőtér mégsem telt meg. A kritikák gyakori megjegyzése, hogy a színészek ripacskodnak, a jelmezek és az előadott darabok igénytelenek. A közönség elfordult a színpadtól. Az 1895 májusában kiadott Újpesti Közlöny értékelése szerint: „Újpest közönségének a színészet iránt csepp érzéke sincs, színészeink nap-nap után üres ház előtt kénytelenek játszani. Hol az intelligencia, hol az iparos és kereskedő világ? Hol vannak a körök, egyletek, a kaszinó?” A nagyközség megingathatatlan színházrajongói úgy vélték, egy újonnan építendő színházépülettel, és egy önálló társulat működésével egycsapásra megoldódnak a problémák. Kidolgozták tehát egy részvénytársaság tervezetét, amely részvénykibocsátással teremtené meg az Újpesti Népszínház alapjait. A nagyközségi elöljáróság az „eszmét ... mint a magyarosodás és kultúra hathatós előmozdítóját örömmel” üdvözölte, ám kizárólag erkölcsi támogatásban részesítette az alapítók tervét, s ezzel megpecsételte a színház sorsát. 1908-ban azonban ismét történt valami. Lányi Ernő kereskedő az Árpád út és István út sarkán lévő telkén színházi előadásokra is alkalmas épületet emelt. A nagyterem valódi rendeltetése szerint „cinematográfia”, azaz mozi volt (a mozi szót Heltai Jenő csak évekkel később alkotta meg), ám kezdettől fogva „befogadó színházként” is működött. Homlokzatán ez a felirat virított: Éden Színház. Nem telt el három esztendő és a régi álom - Papír Sándor jóvoltából - végre valóra vált. A színigazgató saját költségén átépíttette a belső teret: zenekari árkot létesített, a színpadteret megnövelte, öltözőkkel, raktárakkal bővítette az épületet. 1911. október 1-jén ünnepélyes keretek között megnyílt az Újpesti Népszínház. A direktor - a Magyar Színház, majd a Király Színház népszerű operettkomikusa - nagy lendülettel kezdte el a munkát. Még színházi hetilapot is indított Újpesti Színpad címmel. A lap szerkesztője a pályája elején álló Harsányi Zsolt volt. Az Újpesti Népszínházban vendégszerepeit többek között Jászai Mari. Varsányi Irén, Márkus Emília és Latabár Árpád is, ám a legnagyobb várakozással „a nemzet csalogánya”, Blaha Lujza felléptére tekintett a város. A helyi színházi lap 1912-ben kiadott 18-as számában a művésznő így nyilatkozott: „Édes Istenem, nemcsak hogy igen szívesen megyek ki magukhoz, de borzasztó kíváncsi vagyok Újpestre. Mikor utoljára ott jártam (ez 1879-ben volt), igaz, hogy csak úgy kutyafuttában, csupa-csupa apró házat láttam arrafelé. Ma már bizonyára más ennek a városnak az arculata. Rá se fogok ismerni! Alig várom, hogy széjjelnézhessek ott egy kicsit. Meg aztán színház és közönség! Vajon olyan szívesen látnak-e majd, mint amilyen szívesen megyek oda?” Blaháné „édes és mámorító” estét szerzett közönségének - írta Harsányi Zsolt. Ám az Újpesti Népszínházát is utolérte a végzet. Papír Sándor halála után a helyi színházi élet megfakult, elfogytak az ötletek és a pénz. Az első világháború kitörésének idején Újpest városában hosszú időre legördült a függöny. (Rojkó A.) Az építőmunkások színielőadása 1910-ben a Munkásotthonban: „A forradalmi nász” mmMmsm&mssmmftm,
